Lassan hivatalosan is vége a gyermekágynak. Hogy elrepült az idő... és tényleg. És milyen hülyék vagyunk mi nők, hogy nem élvezzük ki minden percét ennek a rövidke és megismételhetetlen időszaknak. Minek is törődünk a háztartással, magunkkal, a külvilággal, vagy éppen a biznisszel. Ahelyett hogy csak a pici lénynek lennénk ott és csak arra figyelnénk hogy jól összeszokjunk. Miért sürgetjük az időt és várjuk hogy megnőjön, felnőjön, nagyobb, okosabb, szebb és kommunikatívabb legyen? Miért vágyakozunk mindig előre? Én most nem akarom a jövőt várni, szeretném a pillanatot megélni és nem szeretném, hogy V. felnőjön, hogy nagy legyen. Olyan jó, hogy ilyen picike. Szeretném beszippantani a pillanatokat és örökre emlékembe vésni, hogy aztán újra és újra megélhessem... ha már az időt nem tudom megállítani. Jaj de nyál ez, de tényleg így van. Szeretnék megálljt fújni!
Nagy a kontraszt. Ahogy elnézem a 'nagyot', mindig megdöbbenek, mekkora fülei vannak, mekkora az orra, túl nagyok a szemei és lapát a keze... pedig csak 4,5 éves. Persze, most már ő nem baba, ő már nem bújik csak úgy oda, inkább pókembert formál a kezéből és azzal vitorlázik ha szórakoztatni akarja magát. A 'pici' meg olyan csöpp, olyan pici, törékeny, védtelen. Egész nap őt látom és az ő méreteihez szoktam, ezért sokkol a nagyobb látványa. Emlékszem, amikor Cs. született M. arcberendezésére csodálkoztam ra minden alkalommal amikor közelről láttam.
Most, hogy már elmúlóban a 6. hét, kezdek felpörögni. Persze a sebem is jól van, én is jól vagyok, van hogy már tudok aludni 3-4 órát is egybe és a szoptatás is gyorsabban lefut egy-egy alkalommal. a háztartást is jobban viszem, a munka is el-el pötyög és Cs. lelek is mintha kezdene a helyére kerülni.
Tervezgetek - még jó hogy nem várom a jövőt... beosztottam a hetet, minden napra jut valami prioritás: mindenkinek van egy napja, amikor őt helyezem középpontba. Talán így nem akarok mindig mindennek egyszerre megfelelni, vagy?
Nagy a kontraszt. Ahogy elnézem a 'nagyot', mindig megdöbbenek, mekkora fülei vannak, mekkora az orra, túl nagyok a szemei és lapát a keze... pedig csak 4,5 éves. Persze, most már ő nem baba, ő már nem bújik csak úgy oda, inkább pókembert formál a kezéből és azzal vitorlázik ha szórakoztatni akarja magát. A 'pici' meg olyan csöpp, olyan pici, törékeny, védtelen. Egész nap őt látom és az ő méreteihez szoktam, ezért sokkol a nagyobb látványa. Emlékszem, amikor Cs. született M. arcberendezésére csodálkoztam ra minden alkalommal amikor közelről láttam.
Most, hogy már elmúlóban a 6. hét, kezdek felpörögni. Persze a sebem is jól van, én is jól vagyok, van hogy már tudok aludni 3-4 órát is egybe és a szoptatás is gyorsabban lefut egy-egy alkalommal. a háztartást is jobban viszem, a munka is el-el pötyög és Cs. lelek is mintha kezdene a helyére kerülni.
Tervezgetek - még jó hogy nem várom a jövőt... beosztottam a hetet, minden napra jut valami prioritás: mindenkinek van egy napja, amikor őt helyezem középpontba. Talán így nem akarok mindig mindennek egyszerre megfelelni, vagy?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése