mert megérdemlem

Mióta V. meggyógyult, egészen anyakímélő üzemmódba kapcsolt. Éjjel jól alszik, nappal jól alszik, vígan eljátszik és kétpofára kajál. Szerencsére azt érzem, hogy megérdemlem eme kedves viselkedését mert hogy habár még nyűgösen is inkább jó gyerek mint rossz, azért egy ilyen angyallal mégis könnyebb. Cs. azonban nem kímél. Panasz van rá az oviban, mocskos a szája, kajtatja a lányokat és be nem áll a csőre. Mondjuk nagyon nem lep meg mert engem is lazán lebutáz és lehülyéz, ami néha tök mókás, de hát nem szabad nevetni!!! Sajnos én sem állok mindig jót magamért. Legutóbb komolyan elszégyelltem magam, amikor egy rosszul sikerült este lekiabáltam a fejét, lerosszfiúztam és gonosz módon egyedül hagytam a sötét szobában, hogy most aztán alvás. Elég komoly üvöltéssel válaszolt, de asszem - habár nem volt túl kifinomult a módszer, célt értem: elaludt. Másnap is hasonló jelenetet sikerült produkálnunk, ez alkalommal már csak megjátszottam a nagyon mérges vagyokot (előtte sajnos tényleg nagyon kiakadtam ár) és hatott. A mai estét kiváncsian várom :) Ja, és hogy apa mindezidő alatt mit csinál? teniszezik... bakker

reloaded

behalt a blog, behaltam én, mert valahogy semmire sincs sosincs időm. rohan a lakás, én rohanok a gyerekek után, és ha megyek, akkor is rohanok. sétálni nem tudok, pihenni nem tudok, gondolkodni nem tudok, csak taposom a malmot és újra meg újra elfelejtek megállni. helytelen, mindez nem jó így, de mégsem birok rajta változtatni.

Ma véletlen, váratlan másfél órát játszottunk Cs.-vel. Legóztunk és dumáltunk és jól voltunk. egy kicsit végre nem kellett nevelni, nem kellett irányítani, csak úgy el voltunk amíg V. szundikált. És el is hangzott egy cuki kis beszólás: a legó egyik darabja elláthatatlanodott.

és akkor jöjjön az update: V. 3. hete beteg, talán most már kimegy belőle, de legutóbb csalánkiütéses lett ami 3.napja nem múlik, hiába minden kálcium. Éjjel folyton ébred, pedig már megvontam tőle a testi kötődést és hosszas szoktatás után tápszerre tértünk át.
Én visszatértem a termékeny nők csoportjába, ami egyelőre inkább idegesít mint megnyugtat. A hajam végre nem hullik annyira, de a kilóim stabilan tartják magukat.
A férj nem éppen fénykorát éli. Egója az egekben, nullát kommunikálunk és minuszt működünk együtt. Meglehetősen elviselhetetlen helyzet ez, de ebből sem bírunk kizökkenni.
Cs nagyon nagy lett hirtelen, de nem bírja befogni a száját, ami néha rettentő idegesítő. előtérbe került a beiskolázása, ami kellően nagy feladatnak látszik.
valahogy nyűgös most minden, nem is fokozom.

nyafi

Közeledünk a 8 hónapos korhoz. A 8 kilót már azt hiszem elértük, a fogak száma 3, a napi szilárd ételek száma 4, az éjjeli ébredések is valahol ennél a számnál tartanak, már nem számolom, csak igyekszem minnél hamarabb túl lenni rajtuk. Elfáradtam, kipurcantam, kis szünetet kell tartani. Nem gyerek fronton, bár abból is néha lehetne, de munka és nyűgök terén kicsit visszavonulnék.
Megálljt akarok most inteni és magunkkal foglalkozni, mert elmúlik minden mielőtt észrevesszük.

visszhangzom

Újabb sokk ért a napokban. A nagy ugyanis felhatalmazottnak érzi magát a kicsi nevelésére és mind jó kisdiák, aki megtanulta a leckét szóról szóra visszamondja az összes általunk használt ezt nem szabad frázist. Kiráz a hideg, ahogy magamat hallom, meg magunkat. Ijesztő, ahogy a nagy a kicsit rendszabályozza a felnőtt utasításaival. Idióta ez a sok utasítás amit használunk, és mókás az 5 éves szájából hallani.
Elgondolkodtam, tényleg ilyenek vagyunk, tényleg mindezt el kell neki viselnie? Én tényleg így beszélek a gyerekemmel? Be kéne videózni mindent és esténként visszanézni mert volna mit tanulni. Még szerencse, hogy az 5 éves mindent visszamond.

testvéri szeretet és testvérféltékenység

A kicsi egész testével örül ha meglátja Cs.-t. Hahotázik, kacag, kukackodik, rángatózik, jár keze-lába, mosolyog ezerrel. Mindig és bármikor. A tűrőképessége számomra is meglepő, addig örül, ameddig az 5 éves rá nem lép kezére, lábára, esetleg egész testére rá nem veti magát. A kis nyolciklóst simán beteríti a 18 kilós. És ő még ezek után is imádattal tekint a nagytestvérre.
A nagy gügyök ha találkozik V.-vel, majd 5 perc múlva ijesztgeti, lökdösi, dobálja és végül ráugrik. Ez az íve a testvérféltékenységnek.
Én kitartóan magyarázom neki, hogy ő a testvére, őt nem szabad bántani (mást se, tehát ez hülyeség, ugye?), vigyáznunk kell rá, pici, törékeny, stb. De persze ő csak feszegeti a határokat és próbálkozik. Engem rendre kikészít vele. Gyakran simán csak itthon lennék a kicsi vigyorival és nem küzdenék a kiskamasszal, de hát ez most nem ilyen. Nem vagyok boldog ettől, de ha indul az ovi és az energiák máshogy és máshová helyeződnek, talán sikerül visszaállnunk normálba.

hiányzom magamnak

A nyár utolsó napjait gyűrjük és én kezdek kivirulni. Rossz anyaként visszaszámlálom a napokat: 4 nap múlva kezdődik végre az ovi. Mert, hogy 10. hete nyomjuk magunkban a nyarat, amire valahogy nem készültem fel. Ez persze az én hibám, jövőre majd máshogy csináljuk. Meg aztán összejött minden, munka, kétszeresen is, meg a segítőim is kikoptak részben, így magunkra utalva próbáltunk fennmaradni a felszínen. Persze a blog is bánta, meg a háztartás, meg én magam, meg a kicsi, meg a nagy, meg a férj, meg minden és mindenki. Lelkiismeret furdalás hegyek, rosszanya érzés ezerrel és némi remény, hogy lesz ez jobb is.
Kifejtve itt olvashatjátok:
http://www.bboom.hu/szuloszoba/index.php?o=news&v=item&id=42

reménytelen elmaradások

Úristen, V. már feláll, én meg a legutóbbi posztban azzal büszkélkedek, hogy mászik. Hát jelentem áll, majd néha koppan. Szegénykém, de hát milyen az a hathónapos, aki áll? Vicces, mert parányi kis teste olyan mulatságosan mutat egy-egy böhöm bútor mellett.
Amúgy most szabadságon vagyok, ez annyit jelent, hogy a nagy 5 éves elkirándult nagyszüleivel a tengerhez. Én meg minden olyat, amit az elmúlt hetekben nem tehettem, most teszem. De elfáradtam. Legszívesebben aludnék, tunyulnék és lehet egy bulit is bevállalnék. Kicsit besavanyodtam itt egymagamban, mert M. napi 48 órát dolgozik vagy simán csak rossz passzban van itthon. Nem a fénykorunkat éljük.

2 hét

Csodagyerek elég csodás, egyre hangosabban kiabál, ha kiabálni akar, egyre nagyobb ívben lengeti a popsiját és egyre hangosabban nyög, ha valamiért küzd. Már nem lehet nem észre venni, bár általában lapít, amikor rácuppan egy kábelre és a nem létező fogaival próbálja elmajszolni. A bátyja egyre többet cukkolja. Keresi vele a kapcsolatot és feszegeti a határait.
Mindezt most már a Balaton partján. 2 hét nyugiban, remélem.

csodagyerek 2.

V. lassan 5 hónapos. És mit is mondjak, anyukája büszkeségének is nevezhetnénk, ugyanis mászik. Igen, mászik, vagy lehet hogy ez még csak kúszás, de minden esetre halad. És nem centimétereket. A barikádokat leküzdve a párnafalakon átmászik, teper, csak hogy elérjen egy-egy kiszemelt játékot. És küzd, hihetetlen erővel küzd, nyög, nyüszög, csak odaérjen. Mindenki csak mondja, milyen erős, milyen okos, milyen szép, hogy mosolyog, hogy mászik, mi? mászik? de mennyi idős?
Hát igen, már mászik, ami számomra a büszkeség mellett azt is jelenti, hogy vége a nyugalmas fekvős időszaknak. A járókát kinőtte, mert hogy egy karcsapással végig ér benne. Marad a játszósarok, onnan viszont szökik. Én tehát folyamatosan figyelek, mikor merre jár, mit tud éppen megenni és mikor lép rá valamikor valaki.
Különben éjszaka sokat ébred, napirendje kusza, viszont egyedül elalszik a kiságyában és nagyon keveset sir. Néha meg nagyon sokat kakil.

terhes vagyok???

Hosszan váratott magára a nyár. De végre itt van. És velem együtt mindenki vetkőzni kezd.ett Mondanom se kell, hogy persze fele ruhatáram sem használható, mert még mindig inkább vagyok bálna mint önmagam. És hát ezt mások is látják. A hétvégén megrázó, ám józanító élményben volt részem. Történt ugyanis, hogy egy család-barát eseményen egy rég nem látott ismerős megkérdezte, hogy "Dóri, te terhes vagy?" (karomon a 4,5 hónapos gyerekkel). Röhögtem, mert azt hittem viccel - bár annak is rossz volt. Majd folytatta, hogy "nem is tudtam, de jó..."

nem volt mit mondanom, csak hogy dehogy, most szültem... és mutattam a nagyra nőtt bébit. És belegondoltam, nem is most, hanem pont 4,5 hónapja, vagyis teljesen jogos, hogy már nem kéne hasat domborítani és ennyit zabálni és ilyen tunyának lenni. Sokkal inkább nagyon nagy odafigyeléssel kellene ruhát választani, és még nagyobb elhatározással kéne nekikezdeni a mozgásnak és az édességek mellőzésének. Vagy maradok ilyen nagyhasú dagadék és nyelem a nem rossz szándékú, ám kíváncsi megjegyzéseket...

24

Ha lett volna jártányi erőm is, akkor real time-ban tudósítok. No nem Jack Bauer akcióiról, hanem egy kiadós mellgyulladás jeles pillanatairól. Mert hogy az olyan, hogy minden perce emlékezetes és igen kétségbeejtő és bizony kétesélyes - elmúlik és minden visszaáll a régibe vagy tovább gyötör és antibiotikumos kúrává növi ki magát. Mondhatni izgi játszma, a fájdalomküszöb tesztelése ez, meg türelemjáték: ki bírjuk várni a végét?
Már éppen kezdtem azt hinni, hogy elkerülhető ez a kellemetlen velejárója a szoptatásnak, amikor minden felvezető nélkül tegnap délre bedurrant a jobb cicim. Nehezített volt a feladat, mert éppen egy lekoszhadt étteremben ért el az etetés ideje és a körülmények nem voltak adottak a kacifántos testhelyzetekhez, hogy minden oldalsó irányból jól ki tudja szívni a nagyfiú a pangó tejet. Így lehetett, hogy mire pár óra múlva hazaértünk, már gigászi gümők feszítették a cicim és lüktetett az egész. Akkor már hiába fejtem, hiába szívott V. teljes gőzzel, a gyulladás elindult, a pangó terület nem lazult. 24 óra kemény melómba került, hogy fellazítsuk kővé változott testrészem. Kétóránkénti szoptatás, folytonos fejés, forró zuhanyok, masszázsok és sok könnycsepp és fájdalmas felszisszenés kíséretében telt a hétvége. Az éjszaka tehát nem a pihenésről szólt és a reggel sem hozta meg a várt felszabadulást. Már éppen sírógörcsöt kaptam, amikor aztán egyszer csak az egyik etetés során átszakadt az eltömődött csatorna járata és zsibbadva, viszketve, kiáramlott a valószínűleg savanyú tej. Hirtelen elmúlt minden, a rossz közérzet, a fájó fej és a nyafogás. Egyszer csak minden megint jó lett. Az emlék azért eléggé megmaradt. Még most is kiráz a hideg ha rágondolok az elmúlt két napra és még most is csak óvatosan merem megérinteni a mellemet. Persze hozzátartozik, hogy a sok megterheléstől rongyosra cincálta V. és a fejő a mellbimbómat. Éljen a szoptatás!

csodagyerek

Már nem számolom a heteket, valahol a 3,5 hónapnál tartunk. Már nem mérem a kilókat., de a 6,5-t már biztos elhagytuk. Más fontos dolgok vették át helyüket. A gyermek fejlődése látványos fordulatot vett: felfedezte a kezét, azt hosszasan illegeti-billegeti és nézegeti. A szájbatömés is megmaradt, de már nem a teljes öklét próbálja beletuszakolni, hanem 2-3 ujját, amit aztán teljes erőből szív, cuppogva, nyálazva szopogat.
Megállapítottam, hogy minden bizonnyal egy balkezes babával van dolgunk, mert mindig a bal keze kerül a szájába. Amikor pedig hason fekszik, mindig elmászik. Ahogy jár keze-lába, elég jó kis távokat halad, vagy ha nem előrefelé, akkor óramutató járásának megfelelően a hasán pörög. De nem ez a sláger bemutató. Az elmúlt hét újdonsága, hogy V. meg tud fordulni. Egyik nap a járókában elkezdett hátról hasra fordulni. Élőszőr persze nem akartam elhinni, azt gondoltam hasra tettem csak hülye vagyok és nem emlékszem, de aztán figyeltem, és bizony szemtanúja lehettem a következő megfordulásnak is. Azóta tehát veszélyes kisbaba lett, nem lehet sehol sem otthagyni felügyelet és barikád nélkül, mert lefordul.

cumi vagy nem cumi

A második gyereknél lazulnak az elvek, oszlik a para és megjelenik a könnyelműség. Azt hiszem, hogy kijelenthetem, hogy V. jó gyerek. Alig van hangja, alig kíván figyelmet és alig követeli a nekivalót. Egyedül a gyomra zargatja 3 óránként, de ezt nem vehetjük rossz néven tőle. És mégis, a kényelmes szülők ilyenkor is inkább cumit tömnek a szájába, ahelyett hogy örömmel ugranánk és dajkálnák a kisbabát. Helyette megpróbálják becsapni a bébit és próbálnak időt nyerni, hogy kényelmesen meg tudjanak vacsorázni, esetleg még egy 15 perccel kitolhassák az alvásidőt vagy éppen csak tegyenek-vegyenek. A saját kényelmemért feladtam korábbi elképzeléseimet.
Sosem tetszett a cumi. Nem tartom édesnek ha cumi van egy gyerek szájában, és lám, most az enyém is cumizik. Azt azért nem mondhatom hogy önfeledten és tökéletes technikával, de pillanatnyi tűzoltásra azért jó. Látszólag azért jobban örül a saját öklének, amit még nehezen tud beletuszkolni a szájába, főleg mert a szája kisebb mint az ökle és még nem sikerült rájönnie hogyan tudja az ujját szopni és nem a torkába ledugni. Sokat látott anyukák szerint amúgy a cumit hamar le fogja váltani a saját kis ujjacskáinak egyike és akkor már nekem sem kell reklámoznom, hogy a gyerek cumizott, vagyis csak átmeneti a kompromisszum az elvek és a kényelmi szempontok között.

bölcsi

Vili 10 hetesen talán elég nagy már ahhoz, hogy komolyan vegyük. Ezért is gondoltam, itt az idő, hogy felvegyem a kapcsolatot a bölcsivel és jelezzem, ez a kisfiú is szeretne majd odajárni.
Megdöbbenésemre - szemben a 4 évvel ezelőtti helyzethez képest - külön beiratkozó időpontot adtak meg. El is mentünk rá, azzal a naiv szándékkal, hogy 2012 januárjára beíratom. Akkor lesz ugyanis 2 éves az újszülött., pont jó kor bölcsisnek. A jól ismert bölcsődevezető majdnem kinevetett. Esélyünk sincs, leghamarabb 1012 őszén tudja felvenni, majd 3 évesen, azt is csak kérdőjellel.
Mit is mondjak, nem akadtam ki. Csak nevetek a dolgon. És persze keresem a lehetőségeket, hogy csak ez a kis sziget, amit mi úgy szerettünk, ilyen felkapott vagy a többi intézmény is így be van telve? Persze finnyás létemre akárhová nem adom be, akkor inkább maradjon itthon, végülis rugalmas munkaidőben dolgozom. De mégis mikor kellett volna jelentkezni? Amikor még odabent volt? De akkor meg még se neve, se lakcímkártyája. De honnan a sok jelentkező akkor? Vagy csak ők nem szeretnek minket, csak mi szerettük őket? Hm, csupa-csupa kérdés...

bánat

Anyukám március 24-én meghalt. Másfél évig küzdött a rákkal, ami olyan hirtelen, olyan váratlanul és annyira igazságtalanul támadta meg. Ti ismertétek, tudjátok hogy nem hozzá való volt, és mégis.
Azóta nehezen térek magamhoz és habár a mindennapokat izomból és megszokásból nyomjuk, az éjszakai ébrenlétek alatt csak rá tudok gondolni. Úgy felhívnám, úgy elmondanám neki, úgy szeretném, hogy velünk legyen, hogy a gyerekeket élvezhesse, hogy még egy kicsit az anyukám legyen.
Nem akarok szomorú bejegyzéseket írni, ezért sem jelentkeztem eddig, de nem tudom kikerülni se a szomorú hírt.

fellélegzés

Ma két hónapos V. 2 kilóval gyarapodott a súlya és még mindig inkább 3 mint 4 óránként eszik.
Ma ismét van ovi, Cs. ugyanis masszív 2 hét itthonlét után ma ismét meglátogatja az intézményt. Ma fellélegzek, mert hogy az elmúlt 2 hét strapás volt. Tegnap már olyan idegbeteggé váltam estére, amik M. 19.15-kor még mindig sehol sem volt, hogy szegény Cs.-t terrorizáltam, aki persze kellő rutinnal kezelte és bosszantott tovább. V. sem remekelt, szóval csőd hangulat uralkodott rendesen. Egyre vágytam csak, nyugalomra és pihenésre, ehelyett a véremet szívták...
Erre persze mindenki azt mondaná, minek az ilyennek gyerek... hát mert jófej is tudok lenni, de ez most nem ez az időszak volt.
Mától viszont az leszek és bekeményítek, V.-nek napirendet fogok kialakítani és gatyába rázom a lakást és a munkát. Remélem sikerélményem is lesz valamelyik fronton. drukkoljatok

már figyel

korszakváltások

7. hét

Meg volt a 6 hetes kontroll, ami egyúttal PB-vel való rendszeres kapcsolatunknak a végét is jelentette. Picit szomorú vagyok, kifejezetten szerettem hozzá járni, mindig jókat beszélgettünk és mindig volt egy várakozás, egy készülődés a szülésre. Ennek vége. Hiányozni fog, mint ahogy hiányzik a szülés élmény, mert hiába készültünk, szülés nem lett belőle. Így aztán, a hiányt pótolandó, egyre inkább gondolok arra, hogy kéne még egy gyerek. Mondjuk jól jönne, ha valaki garantálná, hogy nem lesz császármetszés és biztosra mondaná, hogy nem lesznek ikrek, sőt, magas százalékot jósolna egy kislánynak. Tudom, ilyen nincs, és még nagyon-nagyon korai ilyenekre gondolni, de az elhatározás megszületett és úgy döntöttem a véletlenre bízzuk magunkat. Azért némi óvatossággal, mert PB szerint jó volna egy évet várni, annyi kell a sebgyógyulásnak. Mindenben hiteles volt nekem eddig PB, egyedül ez sántít: ő maga ugyanis egy éven belül két gyermeket tudhat a magáénak. Hallottunk már ilyenről, de azok más asszonykáktól lettek, itt viszont ugyanaz az anyuka, szegényke....
Tegnap hirtelen megérkezett a várva-várt tavasz. Rögtön meghozta a jókedvet és a bizakodást, és már elhiszem, hogy a néha igen nehézkes bárányhimlős energiabomba hamarosan újra betagozódik az intézményesített létbe és visszakapom a privát szférámat. Alig várom, hogy dolgozhassak, hogy egy kicsit magamba legyek, hogy babázhassak, hogy rend legyen itthon és hogy kialakuljon a mindennapi élet. Mert hogy V. már kezd valami rendszert kialakítani, aminek nagyon örülök. Igaz egyik rendszeres tevékenysége a hajnal 5 órai szenvedős kakilás, amit még mindig nehezen tudok kezelni. Nem találom a módját helyzetének könnyítésére. Viszont biztató a délelőtti levegőn való több órás szundikálása és a 3-4 óránkénti éhségérzete.
Volt egy kis tejválságunk is, de már azon is túl vagyunk. Már csak azt várom, hogy le tudjak kattanni az édességekről, mert egyre többet és durvábbakat tudok pillanatok alatt elpusztítani. Pedig itt a tavasz, kivillannak a bőrfelületek és velük a hájpacák, ideje ezeket (legalább) nem tovább növeszteni. No meg elkezdeni a mozgást...

vis major

Beütött a bárányhimlő, ugrott a családi síelés és kicsit meghatározó a krach hangulat. Igyekszem nem átadni magamat a csalódottságnak és nem éreztetni B-vel hogy mindez miatta van. Nem jövök rá honnan hozta haza ezt a kórt. Bezzeg amikor az oviban tombolt januárban, akkor kikerülte. No nem mintha az jobb lett volna, akkor pont a kórházból hazajövetellel esett volna egybe. Egyben bízom, hogy V. megússza, mert még túl pici hozzá.
Nem remekel amúgy ő sem, bár nagy találmány a cumi, el van vele órákat a járókában, amíg én B-t istápolom.
Hajrá kétgyerekes anyukák!!!

hasfájós a 6 hetes

A mai reggel is 5-kor indult. Ez egy szombat reggelen igen korai. Újabban ugyanis V. 5-kor hirtelen hasfájós lesz. Nem igazán értem ezt a rendszert, ki hallott már ilyet, hogy egy kisbaba hajnalban fájlalja a hasát? Próbáltam sakkozni, hogy mi is lehet az oka, esetleg a vacsorám addigra ér el hozzá? De nem eszek semmi olyat amitől fájhatna a hasa. Vagy a nagy alvás miatt? De hisz nem is alszik nagyot. Az első ébredés 1-2 között van, a második 5 körül. Jó volna ez a rendszer, ha hajnalban sikerülne azonnal visszaaludnunk. Sajnos azonban a fiúk ébredéséig műsor van, tekergés, pukik, büfik és nyüszítés. Én meg nem tudom hova tegyem a kis hangoskodót, mert a síri csendben igen hangosnak tűnik fájdalmas nyöszörgése. A kérdés ilyenkor: ki ne aludjon? A 4,5 éves vagy a családfenntartó? Ki nem mehetünk a nap ezen szakában, így marad az erős rázogatás, hasfájást elmulasztó trükkök kísérletezése és a remény, hogy egyik sem hallja és hogy hamarosan elmúlik. Eddig nem sok sikert tudok elkönyvelni. Egyetlen eredmény, hogy mire felébred a család másik fele, V. békésen visszalszik és nagyot durmol. Egy baj van ezzel, én nem tudom behozni az alváshiányt.
Különben is, milyen már, hogy 4-5 hetesen lesz a baba hasfájós?

pá gyermekágy

Lassan hivatalosan is vége a gyermekágynak. Hogy elrepült az idő... és tényleg. És milyen hülyék vagyunk mi nők, hogy nem élvezzük ki minden percét ennek a rövidke és megismételhetetlen időszaknak. Minek is törődünk a háztartással, magunkkal, a külvilággal, vagy éppen a biznisszel. Ahelyett hogy csak a pici lénynek lennénk ott és csak arra figyelnénk hogy jól összeszokjunk. Miért sürgetjük az időt és várjuk hogy megnőjön, felnőjön, nagyobb, okosabb, szebb és kommunikatívabb legyen? Miért vágyakozunk mindig előre? Én most nem akarom a jövőt várni, szeretném a pillanatot megélni és nem szeretném, hogy V. felnőjön, hogy nagy legyen. Olyan jó, hogy ilyen picike. Szeretném beszippantani a pillanatokat és örökre emlékembe vésni, hogy aztán újra és újra megélhessem... ha már az időt nem tudom megállítani. Jaj de nyál ez, de tényleg így van. Szeretnék megálljt fújni!
Nagy a kontraszt. Ahogy elnézem a 'nagyot', mindig megdöbbenek, mekkora fülei vannak, mekkora az orra, túl nagyok a szemei és lapát a keze... pedig csak 4,5 éves. Persze, most már ő nem baba, ő már nem bújik csak úgy oda, inkább pókembert formál a kezéből és azzal vitorlázik ha szórakoztatni akarja magát. A 'pici' meg olyan csöpp, olyan pici, törékeny, védtelen. Egész nap őt látom és az ő méreteihez szoktam, ezért sokkol a nagyobb látványa. Emlékszem, amikor Cs. született M. arcberendezésére csodálkoztam ra minden alkalommal amikor közelről láttam.
Most, hogy már elmúlóban a 6. hét, kezdek felpörögni. Persze a sebem is jól van, én is jól vagyok, van hogy már tudok aludni 3-4 órát is egybe és a szoptatás is gyorsabban lefut egy-egy alkalommal. a háztartást is jobban viszem, a munka is el-el pötyög és Cs. lelek is mintha kezdene a helyére kerülni.
Tervezgetek - még jó hogy nem várom a jövőt... beosztottam a hetet, minden napra jut valami prioritás: mindenkinek van egy napja, amikor őt helyezem középpontba. Talán így nem akarok mindig mindennek egyszerre megfelelni, vagy?

rejtett zugok és defektek

Korábban felvágtam azzal, hogy milyen rutinos anyuka vagyok, hogy milyen könnyen megy az újszülött ellátása, és mennyire könnyű ez a része a feladatnak. Rá kellett jöjjek, hogy nem is vagyok olyan penge. Vannak dolgok, amiket nagyon nem csinálok jól. Másodszorra fedezek fel ugyanis rejtett koszos zugot az egyre jobban redőződő bőrfelületeken. Olyan jó kis büdi, túrós lerakódásra kell gondolni, ami napokig ott pállik és szagokat ereget. Mondjuk kosznak nem mondanám, inkább szappan maradék ez, amit nem sikerül időben és kellően leöblíteni.
A másik defektes rész az a szoptatás. V. nagyon jó étvágyú. Sokat eszik, de főleg sokszor. Korából és súlyából adódóan bőven 3-4 óránként kéne szoptatnom. De nekünk ez nem megy, William herceg ugyanis másfél-két óránként szeretne fogyasztani, és nem tudom megvonni tőle ezt. Sajnos hajnalban is ilyen időközönként követeli az adagját, ami nem kedvez a családi békének. Én ugye kialvatlanul kelek újra és újra, M. pedig méltatlankodik, hogy úgy nem tud aludni hogy folyton történik mellett valami. Hát igazat kell adjak neki, én sem tudok így aludni.
Rapszodikus és nehézkes továbbá a délelőtt. Akkor ugyanis V. nem alszik, csak gyakran eszik. Csak kézben érzi jól magát és nem lehet lerakni. Mindig azt gondolom, hogy a reggeli lightos kávétól éber, de valahogy ettől a luxustól nem tudok eltekinteni. Délután csak koffeinmenteset iszok, de a reggeli ébresztőt nem hagyhatom ki. Meg aztán az is lehet, hogy éjszaka csak simán kialudta magát és bandázni akar. Aztán délután olyan 3 körül bealszik és az 5 körül hazaérkező buldózer-hangoskodó nagytesó sem robbantja ki a mély álomból. Aztán eszik egyet és hajlamos még vacsi előtt is úgy bealudni, hogy még a tej íze sem ébreszti fel. Vagyis nincs jó napi ritmusunk (még).
Nagy kérdőjelek jelennek meg bennem, amikor azon gondolkodom, hogy hogyan kell hajat mosni egy ekkorka gyereknek. Nincsenek emlékeim ugyanis, hogy hogy csináltuk korábban. Mert leöblíteni tiszta vízzel szoktam, de talán valami sampont is néha lehetne használni, nem? Segítsetek! Mert a rutinos anyuka felejt és romlik - persze mert nem olvas egy témába vágó magazint sem...

melyik ujjamba harapjak?

Vili 5 hetes. Szépen gyarapszik, már 1300 gr-ot hízott, szép pufók feje van, izeg-mozog keze-lába, egyre többet és nagyobbakat néz, mosolyog, mintha már nem csak spontán örülne, gögicsél és zabálnivaló... de köhög, és taknyol és a legnagyobb ellensége pillanatnyilag az orszi-porszi. Szegény nem úszta meg a családon átsöprő köhögös-takonyolós vírust, pedig én is átestem rajta. Azt gondoltam ő védett, de nem, már 5 hetesen betegnek kell lennie. Hát ilyen a második gyerek sorsa? Most próbálom kúrálni, nyelem a C-vitamint és ha nem lenne orkán erejű szél és folyamatos eső, akkor kint aludna napközben, hagy tisztuljanak a légutai.
A betegségek eléggé felborították a hetet. A legrosszabb az volt, amikor én voltam dögrováson. Az amúgy is kevés alvásom ultra kevésnek bizonyult és alig bírtam elhagyni az ágyat. Cs. is itthon volt, amitől rettegtem, mert nem tudtam elképzelni hogy fogjuk eltölteni hármasban a napot, de aztán tök jól sikerült. Egy egész héten keresztül. Többórás kültéri programokkal próbálkoztam, meg némi bébiszitter és nagyszülős segitséggel. És azóta jobb fej Cs. Egyre jobban beilleszkedik az új helyzetbe. És most itt tartozok az óvónéniknek egy sorral. Ők ugyanis folyton azt nyomatták mindenféle lopakodó fórumon - nekem vagy M-nek mondjuk sosem mondták, inkább szivárogtatták más csatornákon - hogy tartsam itthon Cs.-t, mert az kell a lelkének. Én meg azt gondoltam, hogy nem, mert akkor azt látja, hogy egész nap V.-t látom el és ettől még inkább azt érzi majd, hogy ő most kevésbé fontos. Meg az volt még a szuper érvem, hogy neki az a normális állapot, hogy oviba jár. Szerencsére a betegség megoldotta a helyzetet, itthon kellett maradnia, és maradt is. Annyira nem volt beteg, hogy feküdjön, így elszórakoztattuk egymást. És tényleg kellett neki a közös idő. Úgyhogy köszi betegség :)
Viszont nagyon lemaradtam alvásból. Egyetlen délután sem tudtam pihenni és most azt érzem a tejem látja kárát. Némileg a jókedélyem is, meg a türelmem, meg a háztartás, meg a munka, meg még sok minden. De az utóbbiak megvárnak, reméljük a tej meg visszatér.
A kétgyerekes felállásról pedig meg kell állapítanom, hogy sosem tud igazságos lenni. Naponta teszem fel magamnak a kérdést, hogy melyik ujjamba is harapjak. Olyan megoldást ugyanis nehéz elképzelni, hogy mindig mindkettőnek jó legyen, valamelyik mindig enged. Nehéz úgy lavírozni, hogy mindkettő elégedett legyen és én is azt érezzem nem kap kevesebbet az egyik. Vajon ez örökké így lesz?

talpacska

üzenet

1 hónapon túl

Kedves érdeklődők, üzenem mindenkinek, hogy élünk, meg vagyunk, de elég betegen és ettől kellően lestrapáltan. Elnézést kérek tehát minden meg nem válaszolt e-mailért és fel nem vett telefonért. A helyzet az, hogy Cs. itthon némi köhögéssel, én persze ezen vírus erősebb válfaját elkapva torokgyulladáshoz hasonlító tünetekkel küzdök. Köhögök mint egy tüdőbeteg és alig birok nyelni. V. nem szeret hajnalban aludni, inkább tekereg és nyöszörög., így nekem kb napi 5-6 óra szundi jut. Ez nyilván nem elég. M. simán csak napi 12-13 órákat dolgozik és állitólag ő sem tud aludni, de azért elég nagyokat szokott horkantani. Vagyis részletes beszámoló egyelőre szünetel, habár egyetlen privát szférám, a reggeli zuhany alatt másodpercekre el-elkalandozok, hogy mi mindenről is szeretnék még beszámolni...
hát talán jövő héten sikerül.

nagyon baba

manófalvi...

idegölés

3. hét után

Nem tudom, hogy mások hogy csinálják, de nálunk időnként olyan feszültség uralkodik, hogy mindenki majd szét robban. Valamit biztos nagyon rosszul csinálunk, mert az elmúlt hétvége maga volt az idegölés. Persze elég nagy a kontraszt, mert hétköznap én olyan békésen és nyugalomban vagyok itthon napközben V.-vel, hogy már-már irigylésre méltó a helyzetem. Aztán jönnek az esték és a hétvégék, amikor mindenki itthon van és egymást targetoljuk. Én persze mindent M.-re fogok: ideológiám szerint hozza haza magával a munkahelyi stresszt és tapasztja ránk annak minden rezdülését. Persze nem áll teljesen távol ez az igazságtól, mert az elmúlt héten olyan vibrálás volt körülötte, hogy amint belépett, mindenki meghülyült. Ilyenkor meg hát minden, csak nem jófej. Mást se tudott kezdeni Cs.-el mint vezényszavakkal terrorizálni, aki nyilván hisztirohamokba tört ki és boldogtalan kisfiúként folyton engem akart. Én meg persze M-et terrorizálom, hol ezért, hol azért, így szépen bezárul a kör. Egy nyertes van itt, V., aki mit sem észlel mindebből. Nyugodtan követeli két-három óránként az adagját, majd békésen szundikál 2-3 órákat. Mondhatni kisangyal, mert egy hangja sincs, egyedül néha a kakilással szenved, de az sem tűnik nagyon vészesnek.
Énnek ellenére eléggé le vagyok azért strapálva. Hiába minden pihenés és nyugodt nap, meg a sokfelől érkező segítség. Az éjszakák ugyanis még mindig nagyon darabosak. Most már megfejtettem, hogy miért ébred oly gyakran V., nem éhes ő, csak a pocija nincs egészen rendben, vagy egy büfi, vagy egy kaki miatt tekereg. De ha ezek nincsenek, békésen alszik. A baj onnan ered, hogy az éjszakai félember állapotban nehéz kivárni, hogy minden zavaró tényező távozzék, így gyakran előfordul, hogy túl hamar akarom visszadobni az ágyába és reménykedek egy 2-3 óra alvásban, de mindhiába. Ha nem vagyok elég türelmes és nem távoznak a buborékok, akkor bizony nincs nyugi. És ha nincs alvás, nincs jófejség, reggelre kipurcanok. Sajnos az is benne van a dologban, ha éppen nem V. foglalkoztat éjjel, akkor Cs. jelenik meg vmi ürüggyel, akinek aztán szintén őrizni kell az álmát, és ilyenkor van hogy egyszerre két helyen kéne legyek. Nem kell mondanom, hogy másnap alig várom, hogy eljöjjön a délutáni alvás ideje. Ha ekkor tudok 1-2 órát aludni, újra feltöltődök. Miután Cs. már délutánonként nem alszik, így hétvégén biztos ugrik a szundi, ami tovább növeli a zördülések esélyeit. Úgy kell tehát intézzem, hogy a hétköznapokban pihenek és feltöltöm magam a közös időkre.
Jó hír viszont, hogy a kezdeti állapot, amikor is kifejezetten idegesített Cs. és szerettem volna csak V.-vel lenni, kezd elmúlni és habár nem mondom hogy nem vágyom a nyugodt és önfeledt babázásra, azért kezdem visszaszeretni az elsőszülöttet.
Az itthonlétet nagyon élvezem, nincs bennem elvágyódás még, habár kezdünk kicsit kimozdulni. Talán ezért is már most sikerült legyengült szervezetemet kitenni valami torokgyulladásfélének és V. is taknyos, de hát ilyen téli napokban nem könnyű megúszni a kórokat. Csoda, hogy terhesen nem volt semmilyen nyavalyám.
A minap megkérdezte egyik távoli országban élő barátnőm, hogy tényleg könnyebb-e a másodikkal. Nem tudom kitől hallotta ezt. Lehet, hogy arra gondolt, hogy a bébi ellátása hogy megy, mert az tényleg nem nehéz, hiszen pelenkázni meg fürdetni már rutinosan tud az ember, sőt a szoptatás is nálunk jól megy, de hogy a családiélet néha tényleg horrorba csap át, az is biztos. Legalábbis a mi családunkban. Lehet, hogy nagyon bénák vagyunk?

testi, lelki kínok

13. nap

A testem még mindig nem kooperál. Borzasztóan sok a változás, alakul mindenem. A műtét óta szinte egyáltalán nincs pisilési ingerem, így ha elfeledkezek a dologról, és nem megyek magamtól WC-re, iszonyat mennyiségű folyadék tud távozni belőlem. Az éjszakák gyakori szoptatással tarkítottak. És valami fura ok miatt éjjel folyamatosan izzadok, még a bokám is vizes amikor riadót fúj V. Ettől meg vacogok, fázok, didergek, mintha lázas lennék. A melleim nem javulnak, főleg mert mintha egyre gyakrabban kéne szoptatnom. Ennek megfelelően egyre több csillagot látok amikor ráharap V. és jól megszívja. Szoptatás után pedig ismét vacogok, mert minden energiámat kiszívta a kis élősködő.
A fejem állítólag zöld, de mindenképpen fehér. Erre vitamint javasolnak, most tehát az elevitet folytatom. A szarkalábak pedig visszatértek és a vizzel kipárnázott arcbőröm is összeesett és egyre kráteresebb kezd lenni.
A sebem már nem fáj csak viszket. Sokat lendített rajta, hogy kikerült belőle a fonal. és lekerültek a gombok. Középen amúgy díszeleg egy helyes kis véraláfutás, mintha oda nyomtak volna valami. Kíváncsi lennék, hogy mit is.
Küzdök magamban egy adag hiányérzettel. Mintha nem is lett volna szülésem. Annyira gyorsan történt minden, hogy nincs is mire emlékezni. Erre a nincsre viszont folyton gondolok, újra és újra lepörgetem magamban, hogy mi történt, és egyre több kérdésem lesz. Szegény M-et is nyaggatom, hogy mondja már el ő mit csinált, meg mit látott, mit hallott, stb. A trauma feldolgozása tehát még sehol. Egyre inkább felfogom, hogy mekkora nagy baj is lehetett volna, ha még nem vagyunk a kórházban, ha PB akkor még nincs ott, ha valaki rossz döntést hoz és mégsem kerül műtétre sor, vagy ha csak nem alakul ilyen nagyon szerencsésen minden. És akkor nagyon hálát adok a Jóistennek, hogy velünk volt és V. ilyen szép és ilyen jó kisfiú. És persze most elszégyelltem magamat, hogy mit nyavalygok itt a testi gyötrődéseimmel!?

vicces sapi

könyöklő

eskimo - az év leghidegebb napján megyünk haza a kórházból

nagyon újszülött

jó napok

12. nap

Csillapodtak a kedélyek, legalább is az elmúlt napok szerint. Persze könnyű úgy, hogy M. nem dolgozik, hanem próbál ő is pihenni, nekem segíteni és a 4,5 évest foglalkoztatni. Meg könnyű úgy, hogy az elmúlt napokban sikerült délután aludni, így az éjszakai műszak is kicsit csinálhatóbb és nem vagyok olyan elviselhetetlen. És könnyű úgy, hogy egyre távolabb kerülünk a szülés időpontjától és egyre inkább rendeződnek vissza bennem is a dolgok. És könnyű úgy, ha valakinek ennyi segítsége van: kaját anyósom biztosítja, vagy M. szerzi be valahonnan, a lakást nem én takarítom, így arra sincs gondom. A ruhák mosása nem nagy kaland, még azok elpakolása is sikerül. Egyedül a munkával nem bírok, az egyelőre várat magára. Asszem nem is akarok dolgozni, mert még annyira jó babázni, persze elolvadok V. minden mozdulatától, meghatódok minden grimaszától és imádattal fogdosom, abajgatom és dajkálom. Igyekszem mindezt akkor, amikor nem látja a nagy, nehogy ellenérzéseket váltsak ki benne. Sajnos a helyzet abban viszont még nem változott, hogy szívesebben vagyok az újszülöttel, mint a nagy fiúval. Ez elég nagy pofon ám, mert sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzet is ki tud alakulni. Próbálok nem belesüppedni ebbe, de zavar és ezért szeretnék tudatosan tenni ellene. Asszem a hétvégén valami közös kiruccanást csinálunk Cs.-vel, hogy visszaszokjak hozzá.
Büszke vagyok továbbá a tegnap estére, amikor is a két gyereket egyedül fektettem le, mert M. eltávozáson volt. Igaz, V. eléggé megkönnyítette a dolgomat, mert miután a fürdőszobában megszoptattam miközben Cs. pancsolt, ő úgy bekábult, hogy 11-ig a hangját sem lehetett hallani. Ez az idő meg elég volt ahhoz, hogy ágyba dugjam Cs.-t és megnézzem a szerda esti sorozatot.
V. igencsak kooperatív. Amikor a minap varratszedésen voltam, akkor is végig aludta a távol töltött időt. Viszont amint beléptem az ajtón, felsírt. Mondhatni okos gyerek, tudja mikor mit érdemes. Szóval egy kis angyallal van dolgunk, aki ránézésre mindenben a bátyjára ütött, csak habitusában nem. Vagy csak nem emlékszünk, hogy milyen volt ilyen kicsinek.
A jövő héttől kicsit viszont félek. Akkor indul élesbe az élet. M. visszatér a munkába, Cs.-vel hajnalban indulnak majd és mindenféle emberek hozzák majd haza Cs.-t az oviból. A délutánokat hármasban töltjük majd, ami kettesben is néha nagyon hosszú tudott lenni. Várom már, hogy én is fürgébb és mozgékonyabb legyek és kimerészkedjek. Az a terv, hogy megpróbálok ráállni arra, hogy V. mellé kerítek valakit és én megyek az oviba, csak hogy a régi rend beálljon. Talán akkor Cs.-vel is visszaszokunk egymáshoz.

keresem magunkat

8. nap

Egy hete vagyunk 4 fős család, ebből már 4 napot együtt is töltöttünk. Hát, nem mondom hogy minden olyan sunshine-happy és zökkenőmentes. Én általában bőgök, néha remegek és vacogok, de van hogy hőgutát kapok. M. simán csak túlterhelt és irritált attól, hogy elviselhetetlen és labilis vagyok. Cs. testvérféltékeny (bár M. szerint ilyen nincs :), kiabál, dühöng, hisztériázik és csapkod. V. a legjobb fej, békésen eszik-alszik üzemmódban gyarapszik, néha nézeget kicsit, de főleg szeretne mindig csak enni.
A testem csúnyán elhagyott, pedig jól esne has nélkül lenni, könnyebbnek érzem magamat, talán fogytam is, mert a sok víz egy része kiment már, igaz a mérleg nem mutat túl biztató számokat, de sebaj. Fáj viszont mindenem, ahogy alakul vissza a medencetájékom, bele-bele nyilal itt-itt. A sebem sem fájdalommentes és nem esik jól hétrét görnyedve feltápászkodni sem éjjel, sem nappal. A mozdulatokat nagyon meg kell gondolni, a földön nem tudok játszani a 4,5 évessel. Hajolgatni meg se próbálok, a földön felhalmozódott játékokat csak a sarokba rugdalom. A 3 kilós kiscsomaggal igen nehezen állok fel, a hátam már most sajog a sok görnyedt szoptatástól, a melleim meg hát mintha nem is az enyémek lennének. Nagyobb méreteket öltöttek mint az újszülött feje, érett sárgadinnyék, és miután V. igen lelkesen fogyaszt belőlük, mellbimbóim totál kész vannak, a kisebesedésen már túl, most simán csak le akarnak szakadni. Minden egyes szoptatás alkalmával vagy 3 percig jajgatok és sziszegek és rugdosok. És fokozza a fájdalmat a gyakori evési kedv amivel V. rendelkezik. Minden napra jut egy olyan időszak, amikor nem tud betelni, vagy eltelni és folyton csak cicin akar lenni vagy két órán át. Aztán bekábul és órákig alszik, na ilyenkor fekszem le én is, már ha nincsenek itthon a nagy fiúk.
V. miatt igazán nem panaszkodhatok, mert sírni még nemigen hallottuk. Éjjel is, ha ébred, csak cuppog nagyokat, kezeit tömködi a szájába és nyögdécsel, de nem kiabál. Sőt, már olyat is tapasztaltam, hogy visszaalszik ebből az állapotból és még 10-20 percet nyerek. Mert ilyenkor minden másodperc ajándék.
Érzelmileg eléggé labilis vagyok. Máris zokogok, ha M. kicsit csúnyán néz rám, Ez nem baby blues, csak egy kis hormonális tunning. A fontossági sorrendek is borultak. Megijedek attól, hogy hirtelen mennyire vágyok csak V.-vel lenni és néha kiiktatnám a nagyfiút. Fura, hogy inkább zavar mint örülök neki. Kellően lelkiismeret furdalásom van ettől persze és értetlenül állok a helyzet előtt. Remélem ez is változik. Egyelőre fellélegzek ha elmegy itthonról, mert akkor csinálható minden, különben túlélős.
Asszem még nagyon keresem magunkat, mert senki sem önmaga ebben a felállásban.

szüléstörténet

Péntekre jelenésem volt ismét PB-nél. Időben ott voltam, ő is ott volt, megvizsgált, bő 2 újjnyi méhszáj, Uh-n minden oké, magzatvíz tiszta, bármi lehet, egy hetet mindenképpen várunk. Kétnaponta CTG és telefonkapcsolat a javasolt kezelés. Ahogy kiléptem az ajtón, éreztem, hogy még visszatérünk ma. És nem is bántam, mert tudtam, PB ott lesz reggelig, nem érhet meglepetés. Hát ért...

Stramm anyukaként a hirtelen 5 percenként jelentkező fájásokkal még elvezettem összeszedni a nagyfiút, hazavittem, megvacsoráztattam a családot és utána 3 perces fájásokkal elfeküdtem a kanapén. 11-kor aztán indultunk, a szülésznő is bátorított, hogy menjek, mert ő is ott van, mindenki tárt karokkal vár. Hát mentünk. A kocsiban olyan érzésünk volt M-el mintha bulizni mennénk, péntek este 11-kor legutóbb oda mentünk. Aztán a kórháztól pár méterre éreztem, hogy valami folyik, viccelődtem is hogy szegény kocsi ülése. Aztán indult a szülőszobai forgatókönyv: CTG, közben betegfelvétel, adatrögzítések, meg kaptam egy olyan infúziós szettet a karomba, majd vizsgálat - ekkor derült ki, hogy nem akármi folyik, hanem vér. Kicsit tán több is mint indokolt volna, kicsit mintha pirosabb lenne mint megszoktuk. Egy gyors UH, hogy minden rendben van-e, a szívhang jó, a fájások jöttek, a monitor is megnyugtató képet mutatott, a méhszáj tágulgat, haladunk, gyerünk a szülőszobába vajúdgassunk. Becuccoltunk, elfeküdtem, vártunk, de nem sokat, mert hirtelen, az egyik fájás alkalmával nagy mennyiségű vér öntött el. Tudtuk, hogy ez mit jelent, rettegtem ettől.
Onnantól felgyorsultak az amúgy sem vontatott események. Hirtelen mindenki ott termett, PB, szülésznő, műtősfiú. Csak ennyit mondott PB: megoperáljuk, muszáj. Utasította a szülésznőt, hogy miket kössön be, az aneszteziológussal is közölte, hogy mély altatás lesz és már ment is bemosakodni. Én meg követtem, gurulva, remegve, reszketve, sokkolva. Közben jöttek a fájások, folyt a vér, és mindenki engem ráncigált, valamit babrált, szúrt, kötött, kencézett, kábított. Még puszit se adhattam M-nek, csak már ott voltam. Az utolsó amire emlékszem, hogy megállapítják, hogy nem tudnak vérnyomást mérni annyira remegek és hogy rajtam maradt minden ékszer. Aztán black out.
A következő emlékem, hogy vacogok, fázok, remegek - még mindig, már megint? M. pedig keresi a köldökvérhez tartozó dokumentációt. Aztán eltűnik, a sötét kórteremben szuszognak, ki-be járkálnak, horkolnak, sehol egy nővér, sehol egy nővérhívó. A hasamon egy nehéz homokzsák, alatta egy fájdalmas seb, nem tudok moccanni, fáj mindenem, inni akarok, vádlijaim görcsben, meddig tart ez még? Bele-bele aludtam az agóniámba, aztán végre rájöttem, vannak ott mások is, szólhatok nekik, ők tudnak szólni a nővérnek. Jött is, mert akkor már tényleg rosszul voltam, hányingerrel és szédüléssel küszködtem. Belém nyomott valamit, ami segített, meg egy fájdalomcsillapítót is kértem bonuszba. Kezdett kivilágosodni az elmém is, már betehettem a kontaktlencsémet, már ihattam, már sms-t is tudtam írni, de még hajnal volt, telefonálni nem lehetett. Azt se tudtam tényleg fiúnk született-e, hol is lehet, hogy is van, minden oké volt? Aztán beugrott, hajnalban a szülésznő odahozta, megpuszilhattam, de már vitte is, pedig én szoptatni akartam.
Aztán jött a megváltás, jött a műszakcsere és a nappalos szülésznő rögtön kimozdított ebből a rémes állapotból. Sokáig gondolkoztam, hogy miért így csinálják. Ott fektetnek meztelenül a saját véredben órákon át, hogy utána kivakarjanak belőle. Nem lehet ezt úgy csinálni, hogy az ember (az áldozat) ne érezze magát teljesen szarul? Muszáj tényleg meztelenül fektetni vérben úsztatni és órákig magára hagyni a frissen műtöttet?
Szerencsére a nappalos nővér kedvesen, figyelmesen és alaposan kitisztogatott ebből a rettenetes állapotból, kaptam ruhát és bugyit, reggelit és innivalót, jobb kedvet és némi erőt. Aztán jött a megmentés és már nem voltam egyedül.
Megjelent PB is. Részletesen elmondta mi történt: egy tenyérnyi felületen levált középen a méhlepény és innentől kezdve életmentő beavatkozás a császármetszés. Nincs mérlegelés, nem volt elég nyitott a méhszáj ahhoz hogy bármilyen más választás legyen, szikét kellett ragadni. Nem részletezte, én meg nem gondolok bele nagyon hogy mi lett volna, ha... de azt mondta, 8 perc alatt vették ki Vili-t. Nekem gyorsnak tűnik.
Hát így jártunk, így esett meg, hogy most van egy jókora vágás a hasamon, hogy mintegy öregasszony úgy botorkálok, hogy minden vágyam egy forró zuhany és hogy jövő keddig még két kék gombbal és egy fekete damilszerűvel díszeleghetek hastájékon. Folyt.köv

megszületett

2010. január 21. - a kiírt dátum

40. hét
84,4 kg

Egyfajta időtlenségbe léptünk. Valahogy eddig nem készültünk, pontosabban arra készültünk, hogy ilyenkor már itthon leszünk és szokjuk a kétgyerekes családmodellt. De nem, még mindig gömböcke vagyok és lesem a testem minden rezdülését. Figyelem a gyakori, ám rendszertelen fájásokat, próbálom belőni a hosszukat és érezni az erősségüket, de ezek nem azok, ezek nem fájások, ezek csak előfutárok. Bár valahogy úgy képzelem el, hogy egyszer csak nem maradnak abba és észre sem veszem és átmennek rendszeresbe. Sok mindent elképzelek, próbálom látni előre mi is lesz, meg tervezni, meg készülni, meg nem beijedni. Kicsit mondjuk túlzásba is viszem tán, főleg mert az itthon töltött napok már nem hatékonyak. Dolgozni nem sikerül, háztartani nem sikerül, mást sem sikerül... inkább csak vagyok, itt is, ott is. Mélázok, oviba jövök-megyek, kórházba futkorászok, újra és újra feltöltöm a hűtőt, fészekrakok...
A CTG nem mutat semmi számomra értékelhetőt, mint hogy ver a ded szíve. Egyre jobban fáj a törött farcsontom és szeméremcsonton, még mindig néha azt hiszem hogy kipottyan váratlanul a bébi és még mindig elhiszem, hogy nem fogom észrevenni amikor megindul a szülés. Klasszik kismama szindróma.
Gyakorlott anyukák szerint, megfeleződik az idő, tehát ha legutóbb 14 óra alatt zajlott le a magazatvíz elfolyik és gyerek megszületik, akkor most 7 órával kalkuláljak. Persze koránt sem biztos, hogy el fog egyáltalán folyni az a víz.
Egy kegyességgel már szolgáltam PB-nek erre a hétre, mert a heti két rendelésén már túl van, így nem fogok beleszülni egyikbe sem. Még ott van az ügyeleti ideje, péntek, lehet hogy akkor megyünk?

luxus napok

39. hét
82,9 kg

A hét a luxus programok jegyében telt. Végigjártam ugyanis a szépségipar összes ágazatát - bár a fogyasztógépek kimaradtak. Frissen és üdén szeretnék nekikezdeni a rám váró gyermekágynak. Sőt, ahogy telik az idő és a bébi még mindig nem érzi úgy hogy ki akar bújni, luxus idővel ajándékozott meg és olyan kényelmi tevékenységek is beleférnek várakozással teli napjaimba, mint délutáni alvás és olvasás. Azt hiszem, ezt is a természet intézi, mert egyre jobban pörgök lefelé. Pontosabban lassulok. A lendület elmúlt, menni már nincs kedvem sehová, viszont itthon lassan azért teszek-veszek: naponta rendet csinálok, újra és újra kiürítem a szennyesládát nehogy nagy kupacok halmozódjanak fel, a hűtőt is folyamatosan feltöltött állapotban tartom és a kiságyat és járókát is folyamatosan csinosítgatom. Néhány elmaradt dolgot is sikerült elintézni. Fésülgetem tehát a szálakat és ennek köszönhetően egyre több az elvégzett dolog.
Úgy tűnik a szülés még várat magára. Nem is baj, mert egészen tegnap estéig M. még komoly határidőkkel küzdött. Most mintha már ő is felkészült volna, bár nem túl kommunikatív a témában, szerinte úgyis mindent ott és akkor kell majd eldönteni és megoldani. Hát legyen.
A minap jelenésem volt a kórházban a szokásos 39. heti vizsgálatra. Sajnos nem sikerült jól, mert PB nem volt jelen. Egy órát vártam rá a kihalt folyosón, amikor végre felhívtam. Nagyon ki volt, amikor megtudta, hogy én még ott ülök ő meg sehol. Sűrű elnézések között próbálta menteni a helyzetet. Hát mit is mondjak, feketepont... másnapra a magánrendelésre hívott. A vicc az egészben, hogy teljesen megviselt a kudarc élmény. Ráadásul M. is rámcsapta a telefont mert éppen valamelyik határideje szorította és nem tudott velem cseverészni, így az lett a vége, hogy bánatosan araszoltam hazafelé. Pedig oly felkészült voltam, hogy még a szülőszobás pakkom is a kocsi csomagtartójában figyelt.
Péntekre már nem volt programom, mert valahogy arra készültem hogy ezen a napon szülni fogunk. Bele is süppedtem délelőtt abba a megállapításba, hogy megjelent a nyákdugóval. Már vizionáltam is a délutáni kórházbavonulást. Mindezt azért, mert legutóbb ezzel indult a szülés. Pedig tudom, hogy a nyákdugó még nem szülésindító jel. Nem is indult semmi. Este PB megállapította a bő egy ujjnyi méhszájat, a fej jól és jó helyen helyezkedik el, hétvégére nincsenek tervei és a héten is ráér és azonnal jön ha kell. Pénteken ügyeletes lesz, lehet akkor is szülni.
Azóta eltelt másfél nap. Görcsölgetek, de rendszeres fájásokat nem tudok produkálni még. Most türelmesen várunk, töltjük a közös hétvégét és pihengetünk.
Hosszas felháborodásos téma volt még a rendelésen, hogy a szülészeten jelenleg nincs EDA. No nem valami elvi megfontolásból mellőzik ezt a fájdalomcsillapítási módot. Egyszerűen nincs rá pénz. PB kérte tehát, hogy reggelig ne szüljek, mert leghamarabb is csak akkora tud beszerezni ilyet. Tehát a csili-vili kórházban a doki maga állja kismamái luxus igényeit. Éljen a magyar egészségügy!

kipottyan?

38. hét

Pár napja azt érzem, hogy valamelyik sarkon elhagyom a bébit. Annyira nyom, annyira feszít odabent, odalent, hogy szinte nem bírom elég erőssen összeszorítani a lábaimat és váratlanul kicsusszan a nagyfejű baba anélkül hogy észrevenném Görcseim, fájásaim, haskeményedéseim nincsenek, vagy alig, de szinte érzem, ahogy a fejével feszíti szét majdani útját és ki akar jönni. Mindeközben persze próbálom lebeszélni magamat arról, hogy ezt ténylegesen el kell képzelni és győzködöm a racionális énemet, hogy amit érzek az nem is úgy van, hiszen először jön a nyákdugó, majd a magzatvíz, a fájások, közben valahol a kórház és végül az újszülött. Persze mindez azért van, mert nem bírok szabadulni a korábbi szülésélménytől. Valahogy azt hiszem, hogy nekem már csak ilyen könyvbeillő, szabályos szülésindulásaim lehetnek és ha egyszer így volt, akkor most is ez lesz a forgatókönyv. De picit most azt érzem mégsem.
Holnap délután ctg-re megyek. Úgy határoztam bedobom a táskámat is a kocsiba, nehogy ott tartsanak és teljes felkészületlenségbe cseppenjek. Meg talán babonából is, ha ott a motyó, úgysem fog kelleni. Mert ugye még nincs itt az idő, még nem készültünk fel. Bár a hétvégén sokat haladtunk, a kiságy, a járóka és a szoptatós fotel felsorakoztak, viszont lecsúsztunk a fürdetőállványról, így félő hogy csap alatt fogjuk fürdetni a kis békát.

programozott szülés

38. hét
82,1 kg (+18)

Nem, nem, nem programozott császár, nem előre lebeszélt és majd indított szülés a terv, hanem mi itthon, Apa-Anya megbeszéltük, hogy mi az a türelmi idő, amit még kérünk. M. picit lazább és már jövő szerdától készen állna. Addig viszont ne szüljünk. Én valamivel több időt kérek és a péntekre szavaznék. De plusz egy héttől sem riadnék vissza. Sajnos egyre kevésbé vagyok hatékony és ezért valahogy úgy telnek el a napok, hogy különösebben haladtam volna bármivel. Persze valahogy mindig beesik valami váratlan is. Meg a kórházba való állandó futkározás sem kedvez a sok eltervezett teendők elvégzésre. De egy hét még mindenképpen kell ahhoz, hogy úgy érezzem, mehetünk.
Ma is megjártam amúgy a helyet. Semmi meglepő nem történt, kicsit már nyílik a méhszáj, a gyermek cseperedik és közelít a 3000gr-hoz. Persze nem kérdeztem meg, de úgy látom még mindig nem tudja senki sem hogy mikor fog megszületni a bébi. Hát mi ezért gondoljuk úgy, hogy jövő hét vége felé lenne itt az ideje.
Most persze elfog az ijedtség: ez azt jelentené, hogy most lesz az utolsó hétvégénk hármasban? Jaj ne, akkor legyen még egy hét inkább. Oly hihetetlen, hogy lesz itt egy újszülött, hogy őt is lehet majd annyira és úgy szeretni mint a nagytesóját, hogy ő is annyira fontos és meghatározó lesz mint Cs. Elképzelhetetlen, és elég parás is. Nem is szeretek erre gondolni, inkább hiszem hogy majd magától alakul minden.
Most még egy fontos feladatot osztott rám PB: számolnom kell reggeltől a magzatmozgást és ha eléri a 10-et, akkor abbahagyhatom. Ha nem, sürgősségi CTG-re kell menjek. Csak néha észre sem veszem, így lehet hogy mégis estig számolok majd.

gyakorlatozunk

37. hét

Elindult a próbaüzemmód, naphosszat (inkább éjhosszat) gyakorlatozik a testem. Hosszabb időre, rendszeres időközönként bekeményedik a hasam, ami konkrét fájdalommal nem jár, tehát görcsnek nem nevezném, de kellemetlenséggel és pánikhangulattal igen. Tegnap kezdődött és egészen hajnalig meg sem állt. Félálomban észleltem újra és újra a keményedéseket és persze mindenfélét összeálmondtam mellé. Rontott a helyzeten, hogy tegnap szülőszoba látogatáson voltam, ahol is sok új infot és élményt szívtam magamba, ezek kavarogtak a fejemben. és kerültek gondolom helyükre, miközben a testem folyamatosan emlékeztetett, hogy a luxus albérlet nemsokára bezár. Álmomban megszületett már a bébi és inkubátorba tették. Ez is biztos azért van, mert tegnap megmutatták azt is, hogy a fázós babákat beteszik a melegítőbe, hogy könnyebben akklimatizálódjanak.
Amúgy klasszak a szülőszobák, modern, tágas, hipi-szupi a legtöbbje, van pár ami kicsit kisebb és nincs hozzá fürdőszoba, de úgysem az fogja a sokkot okozni, hanem majd amikor elhelyeznek az osztályon. Csak bizni tudok abban, hogy lesz fürdőszobás, egy-két-három ágyas szoba. De erre készülni úgysem lehet.
Most meg, a pánikhangulatot eloszlatandó, véglegesítem a kórházi motyómat, mert ma éjjel tényleg azt hittem, hogy reggelre szülni megyünk.

2010

37. hét

Megkönnyebbültem, részben legalább is. Nem annyira azért mert annak idején little baby 2010 nevet kapta a blog és szerettem volna megfelelni a tervnek, hanem mert úgy vagyok beprogramozva, hogy ez a kisfiú 2010-ben kell hogy megszülessen. És ez azért szerencsés, mert már nem lehet koraszülött, már nem születhet meg váratlanul korán. 18 db napja maradt hivatalosan odabent, és miután eddig is mindent nagytestvére során szerzett tapasztalataimmal és élményeimmel hasonlítgattam össze - erről le kell szokjak!!! most is ez történik és azzal számolok, hogy egy héttel hamarabb fog megszületni. Ki is néztem egy szép pénteki napot, január 15.-t. Nem tudom miért oly szimpatikus ez, de azt gondoltam, jó választás volna. Mintha ez választás kérdése lenne...
Addigra reálisnak is látom, hogy a dolgaimmal elkészüljek, mert habár itthon voltunk családilag jó sok napot, de ezek erősen terheltek voltak mindenféle egyéb, az ünnepekhez kapcsolódó teendőkkel, így csak ma került elő a mózeskosár, alig pár napja helyezkedtek csak el a gondosan kivasalt babaruhák a szekrényben, és a kiságy még sehol, pontosabban darabokban a pincében. De miután holnap indul az ovi - végre! - én a következő napokat az utolsó simításokkal akarom tölteni, hogy tényleg készen legyen minden. Nekem erre szükségem van, különben nyugtalan és ideges leszek és kiszekálom a környezetem a világból.
Az éjszakák már nem az igaziak, sokat fekszem álmatlanul, kicsit tán aggódva, azon agyalva, hogy még mi minden nincs meg, meg a szülés is egyre inkább felbukkan, hogy vajon milyen és hogyan lesz. Várom is meg nem is, félek is meg nem is. Meg sajnos Cs. sem nyugodt a helyzettől, fura dolgokat produkál és persze büntet rendesen, érzi, hogy itt nemsokára lesz valami.
Mind e közben ott lebeg a szörnyű gondolat, hogy a természet vagy sors, vagy nem tudom kicsoda vagy micsoda, csúnya játékot játszik velünk. Miközben ad valami fantasztikusat, el is akar venni valami pótolhatatlant, és ezzel nem birok napirendre térni.