keresem magunkat

8. nap

Egy hete vagyunk 4 fős család, ebből már 4 napot együtt is töltöttünk. Hát, nem mondom hogy minden olyan sunshine-happy és zökkenőmentes. Én általában bőgök, néha remegek és vacogok, de van hogy hőgutát kapok. M. simán csak túlterhelt és irritált attól, hogy elviselhetetlen és labilis vagyok. Cs. testvérféltékeny (bár M. szerint ilyen nincs :), kiabál, dühöng, hisztériázik és csapkod. V. a legjobb fej, békésen eszik-alszik üzemmódban gyarapszik, néha nézeget kicsit, de főleg szeretne mindig csak enni.
A testem csúnyán elhagyott, pedig jól esne has nélkül lenni, könnyebbnek érzem magamat, talán fogytam is, mert a sok víz egy része kiment már, igaz a mérleg nem mutat túl biztató számokat, de sebaj. Fáj viszont mindenem, ahogy alakul vissza a medencetájékom, bele-bele nyilal itt-itt. A sebem sem fájdalommentes és nem esik jól hétrét görnyedve feltápászkodni sem éjjel, sem nappal. A mozdulatokat nagyon meg kell gondolni, a földön nem tudok játszani a 4,5 évessel. Hajolgatni meg se próbálok, a földön felhalmozódott játékokat csak a sarokba rugdalom. A 3 kilós kiscsomaggal igen nehezen állok fel, a hátam már most sajog a sok görnyedt szoptatástól, a melleim meg hát mintha nem is az enyémek lennének. Nagyobb méreteket öltöttek mint az újszülött feje, érett sárgadinnyék, és miután V. igen lelkesen fogyaszt belőlük, mellbimbóim totál kész vannak, a kisebesedésen már túl, most simán csak le akarnak szakadni. Minden egyes szoptatás alkalmával vagy 3 percig jajgatok és sziszegek és rugdosok. És fokozza a fájdalmat a gyakori evési kedv amivel V. rendelkezik. Minden napra jut egy olyan időszak, amikor nem tud betelni, vagy eltelni és folyton csak cicin akar lenni vagy két órán át. Aztán bekábul és órákig alszik, na ilyenkor fekszem le én is, már ha nincsenek itthon a nagy fiúk.
V. miatt igazán nem panaszkodhatok, mert sírni még nemigen hallottuk. Éjjel is, ha ébred, csak cuppog nagyokat, kezeit tömködi a szájába és nyögdécsel, de nem kiabál. Sőt, már olyat is tapasztaltam, hogy visszaalszik ebből az állapotból és még 10-20 percet nyerek. Mert ilyenkor minden másodperc ajándék.
Érzelmileg eléggé labilis vagyok. Máris zokogok, ha M. kicsit csúnyán néz rám, Ez nem baby blues, csak egy kis hormonális tunning. A fontossági sorrendek is borultak. Megijedek attól, hogy hirtelen mennyire vágyok csak V.-vel lenni és néha kiiktatnám a nagyfiút. Fura, hogy inkább zavar mint örülök neki. Kellően lelkiismeret furdalásom van ettől persze és értetlenül állok a helyzet előtt. Remélem ez is változik. Egyelőre fellélegzek ha elmegy itthonról, mert akkor csinálható minden, különben túlélős.
Asszem még nagyon keresem magunkat, mert senki sem önmaga ebben a felállásban.

szüléstörténet

Péntekre jelenésem volt ismét PB-nél. Időben ott voltam, ő is ott volt, megvizsgált, bő 2 újjnyi méhszáj, Uh-n minden oké, magzatvíz tiszta, bármi lehet, egy hetet mindenképpen várunk. Kétnaponta CTG és telefonkapcsolat a javasolt kezelés. Ahogy kiléptem az ajtón, éreztem, hogy még visszatérünk ma. És nem is bántam, mert tudtam, PB ott lesz reggelig, nem érhet meglepetés. Hát ért...

Stramm anyukaként a hirtelen 5 percenként jelentkező fájásokkal még elvezettem összeszedni a nagyfiút, hazavittem, megvacsoráztattam a családot és utána 3 perces fájásokkal elfeküdtem a kanapén. 11-kor aztán indultunk, a szülésznő is bátorított, hogy menjek, mert ő is ott van, mindenki tárt karokkal vár. Hát mentünk. A kocsiban olyan érzésünk volt M-el mintha bulizni mennénk, péntek este 11-kor legutóbb oda mentünk. Aztán a kórháztól pár méterre éreztem, hogy valami folyik, viccelődtem is hogy szegény kocsi ülése. Aztán indult a szülőszobai forgatókönyv: CTG, közben betegfelvétel, adatrögzítések, meg kaptam egy olyan infúziós szettet a karomba, majd vizsgálat - ekkor derült ki, hogy nem akármi folyik, hanem vér. Kicsit tán több is mint indokolt volna, kicsit mintha pirosabb lenne mint megszoktuk. Egy gyors UH, hogy minden rendben van-e, a szívhang jó, a fájások jöttek, a monitor is megnyugtató képet mutatott, a méhszáj tágulgat, haladunk, gyerünk a szülőszobába vajúdgassunk. Becuccoltunk, elfeküdtem, vártunk, de nem sokat, mert hirtelen, az egyik fájás alkalmával nagy mennyiségű vér öntött el. Tudtuk, hogy ez mit jelent, rettegtem ettől.
Onnantól felgyorsultak az amúgy sem vontatott események. Hirtelen mindenki ott termett, PB, szülésznő, műtősfiú. Csak ennyit mondott PB: megoperáljuk, muszáj. Utasította a szülésznőt, hogy miket kössön be, az aneszteziológussal is közölte, hogy mély altatás lesz és már ment is bemosakodni. Én meg követtem, gurulva, remegve, reszketve, sokkolva. Közben jöttek a fájások, folyt a vér, és mindenki engem ráncigált, valamit babrált, szúrt, kötött, kencézett, kábított. Még puszit se adhattam M-nek, csak már ott voltam. Az utolsó amire emlékszem, hogy megállapítják, hogy nem tudnak vérnyomást mérni annyira remegek és hogy rajtam maradt minden ékszer. Aztán black out.
A következő emlékem, hogy vacogok, fázok, remegek - még mindig, már megint? M. pedig keresi a köldökvérhez tartozó dokumentációt. Aztán eltűnik, a sötét kórteremben szuszognak, ki-be járkálnak, horkolnak, sehol egy nővér, sehol egy nővérhívó. A hasamon egy nehéz homokzsák, alatta egy fájdalmas seb, nem tudok moccanni, fáj mindenem, inni akarok, vádlijaim görcsben, meddig tart ez még? Bele-bele aludtam az agóniámba, aztán végre rájöttem, vannak ott mások is, szólhatok nekik, ők tudnak szólni a nővérnek. Jött is, mert akkor már tényleg rosszul voltam, hányingerrel és szédüléssel küszködtem. Belém nyomott valamit, ami segített, meg egy fájdalomcsillapítót is kértem bonuszba. Kezdett kivilágosodni az elmém is, már betehettem a kontaktlencsémet, már ihattam, már sms-t is tudtam írni, de még hajnal volt, telefonálni nem lehetett. Azt se tudtam tényleg fiúnk született-e, hol is lehet, hogy is van, minden oké volt? Aztán beugrott, hajnalban a szülésznő odahozta, megpuszilhattam, de már vitte is, pedig én szoptatni akartam.
Aztán jött a megváltás, jött a műszakcsere és a nappalos szülésznő rögtön kimozdított ebből a rémes állapotból. Sokáig gondolkoztam, hogy miért így csinálják. Ott fektetnek meztelenül a saját véredben órákon át, hogy utána kivakarjanak belőle. Nem lehet ezt úgy csinálni, hogy az ember (az áldozat) ne érezze magát teljesen szarul? Muszáj tényleg meztelenül fektetni vérben úsztatni és órákig magára hagyni a frissen műtöttet?
Szerencsére a nappalos nővér kedvesen, figyelmesen és alaposan kitisztogatott ebből a rettenetes állapotból, kaptam ruhát és bugyit, reggelit és innivalót, jobb kedvet és némi erőt. Aztán jött a megmentés és már nem voltam egyedül.
Megjelent PB is. Részletesen elmondta mi történt: egy tenyérnyi felületen levált középen a méhlepény és innentől kezdve életmentő beavatkozás a császármetszés. Nincs mérlegelés, nem volt elég nyitott a méhszáj ahhoz hogy bármilyen más választás legyen, szikét kellett ragadni. Nem részletezte, én meg nem gondolok bele nagyon hogy mi lett volna, ha... de azt mondta, 8 perc alatt vették ki Vili-t. Nekem gyorsnak tűnik.
Hát így jártunk, így esett meg, hogy most van egy jókora vágás a hasamon, hogy mintegy öregasszony úgy botorkálok, hogy minden vágyam egy forró zuhany és hogy jövő keddig még két kék gombbal és egy fekete damilszerűvel díszeleghetek hastájékon. Folyt.köv

megszületett

2010. január 21. - a kiírt dátum

40. hét
84,4 kg

Egyfajta időtlenségbe léptünk. Valahogy eddig nem készültünk, pontosabban arra készültünk, hogy ilyenkor már itthon leszünk és szokjuk a kétgyerekes családmodellt. De nem, még mindig gömböcke vagyok és lesem a testem minden rezdülését. Figyelem a gyakori, ám rendszertelen fájásokat, próbálom belőni a hosszukat és érezni az erősségüket, de ezek nem azok, ezek nem fájások, ezek csak előfutárok. Bár valahogy úgy képzelem el, hogy egyszer csak nem maradnak abba és észre sem veszem és átmennek rendszeresbe. Sok mindent elképzelek, próbálom látni előre mi is lesz, meg tervezni, meg készülni, meg nem beijedni. Kicsit mondjuk túlzásba is viszem tán, főleg mert az itthon töltött napok már nem hatékonyak. Dolgozni nem sikerül, háztartani nem sikerül, mást sem sikerül... inkább csak vagyok, itt is, ott is. Mélázok, oviba jövök-megyek, kórházba futkorászok, újra és újra feltöltöm a hűtőt, fészekrakok...
A CTG nem mutat semmi számomra értékelhetőt, mint hogy ver a ded szíve. Egyre jobban fáj a törött farcsontom és szeméremcsonton, még mindig néha azt hiszem hogy kipottyan váratlanul a bébi és még mindig elhiszem, hogy nem fogom észrevenni amikor megindul a szülés. Klasszik kismama szindróma.
Gyakorlott anyukák szerint, megfeleződik az idő, tehát ha legutóbb 14 óra alatt zajlott le a magazatvíz elfolyik és gyerek megszületik, akkor most 7 órával kalkuláljak. Persze koránt sem biztos, hogy el fog egyáltalán folyni az a víz.
Egy kegyességgel már szolgáltam PB-nek erre a hétre, mert a heti két rendelésén már túl van, így nem fogok beleszülni egyikbe sem. Még ott van az ügyeleti ideje, péntek, lehet hogy akkor megyünk?

luxus napok

39. hét
82,9 kg

A hét a luxus programok jegyében telt. Végigjártam ugyanis a szépségipar összes ágazatát - bár a fogyasztógépek kimaradtak. Frissen és üdén szeretnék nekikezdeni a rám váró gyermekágynak. Sőt, ahogy telik az idő és a bébi még mindig nem érzi úgy hogy ki akar bújni, luxus idővel ajándékozott meg és olyan kényelmi tevékenységek is beleférnek várakozással teli napjaimba, mint délutáni alvás és olvasás. Azt hiszem, ezt is a természet intézi, mert egyre jobban pörgök lefelé. Pontosabban lassulok. A lendület elmúlt, menni már nincs kedvem sehová, viszont itthon lassan azért teszek-veszek: naponta rendet csinálok, újra és újra kiürítem a szennyesládát nehogy nagy kupacok halmozódjanak fel, a hűtőt is folyamatosan feltöltött állapotban tartom és a kiságyat és járókát is folyamatosan csinosítgatom. Néhány elmaradt dolgot is sikerült elintézni. Fésülgetem tehát a szálakat és ennek köszönhetően egyre több az elvégzett dolog.
Úgy tűnik a szülés még várat magára. Nem is baj, mert egészen tegnap estéig M. még komoly határidőkkel küzdött. Most mintha már ő is felkészült volna, bár nem túl kommunikatív a témában, szerinte úgyis mindent ott és akkor kell majd eldönteni és megoldani. Hát legyen.
A minap jelenésem volt a kórházban a szokásos 39. heti vizsgálatra. Sajnos nem sikerült jól, mert PB nem volt jelen. Egy órát vártam rá a kihalt folyosón, amikor végre felhívtam. Nagyon ki volt, amikor megtudta, hogy én még ott ülök ő meg sehol. Sűrű elnézések között próbálta menteni a helyzetet. Hát mit is mondjak, feketepont... másnapra a magánrendelésre hívott. A vicc az egészben, hogy teljesen megviselt a kudarc élmény. Ráadásul M. is rámcsapta a telefont mert éppen valamelyik határideje szorította és nem tudott velem cseverészni, így az lett a vége, hogy bánatosan araszoltam hazafelé. Pedig oly felkészült voltam, hogy még a szülőszobás pakkom is a kocsi csomagtartójában figyelt.
Péntekre már nem volt programom, mert valahogy arra készültem hogy ezen a napon szülni fogunk. Bele is süppedtem délelőtt abba a megállapításba, hogy megjelent a nyákdugóval. Már vizionáltam is a délutáni kórházbavonulást. Mindezt azért, mert legutóbb ezzel indult a szülés. Pedig tudom, hogy a nyákdugó még nem szülésindító jel. Nem is indult semmi. Este PB megállapította a bő egy ujjnyi méhszájat, a fej jól és jó helyen helyezkedik el, hétvégére nincsenek tervei és a héten is ráér és azonnal jön ha kell. Pénteken ügyeletes lesz, lehet akkor is szülni.
Azóta eltelt másfél nap. Görcsölgetek, de rendszeres fájásokat nem tudok produkálni még. Most türelmesen várunk, töltjük a közös hétvégét és pihengetünk.
Hosszas felháborodásos téma volt még a rendelésen, hogy a szülészeten jelenleg nincs EDA. No nem valami elvi megfontolásból mellőzik ezt a fájdalomcsillapítási módot. Egyszerűen nincs rá pénz. PB kérte tehát, hogy reggelig ne szüljek, mert leghamarabb is csak akkora tud beszerezni ilyet. Tehát a csili-vili kórházban a doki maga állja kismamái luxus igényeit. Éljen a magyar egészségügy!

kipottyan?

38. hét

Pár napja azt érzem, hogy valamelyik sarkon elhagyom a bébit. Annyira nyom, annyira feszít odabent, odalent, hogy szinte nem bírom elég erőssen összeszorítani a lábaimat és váratlanul kicsusszan a nagyfejű baba anélkül hogy észrevenném Görcseim, fájásaim, haskeményedéseim nincsenek, vagy alig, de szinte érzem, ahogy a fejével feszíti szét majdani útját és ki akar jönni. Mindeközben persze próbálom lebeszélni magamat arról, hogy ezt ténylegesen el kell képzelni és győzködöm a racionális énemet, hogy amit érzek az nem is úgy van, hiszen először jön a nyákdugó, majd a magzatvíz, a fájások, közben valahol a kórház és végül az újszülött. Persze mindez azért van, mert nem bírok szabadulni a korábbi szülésélménytől. Valahogy azt hiszem, hogy nekem már csak ilyen könyvbeillő, szabályos szülésindulásaim lehetnek és ha egyszer így volt, akkor most is ez lesz a forgatókönyv. De picit most azt érzem mégsem.
Holnap délután ctg-re megyek. Úgy határoztam bedobom a táskámat is a kocsiba, nehogy ott tartsanak és teljes felkészületlenségbe cseppenjek. Meg talán babonából is, ha ott a motyó, úgysem fog kelleni. Mert ugye még nincs itt az idő, még nem készültünk fel. Bár a hétvégén sokat haladtunk, a kiságy, a járóka és a szoptatós fotel felsorakoztak, viszont lecsúsztunk a fürdetőállványról, így félő hogy csap alatt fogjuk fürdetni a kis békát.

programozott szülés

38. hét
82,1 kg (+18)

Nem, nem, nem programozott császár, nem előre lebeszélt és majd indított szülés a terv, hanem mi itthon, Apa-Anya megbeszéltük, hogy mi az a türelmi idő, amit még kérünk. M. picit lazább és már jövő szerdától készen állna. Addig viszont ne szüljünk. Én valamivel több időt kérek és a péntekre szavaznék. De plusz egy héttől sem riadnék vissza. Sajnos egyre kevésbé vagyok hatékony és ezért valahogy úgy telnek el a napok, hogy különösebben haladtam volna bármivel. Persze valahogy mindig beesik valami váratlan is. Meg a kórházba való állandó futkározás sem kedvez a sok eltervezett teendők elvégzésre. De egy hét még mindenképpen kell ahhoz, hogy úgy érezzem, mehetünk.
Ma is megjártam amúgy a helyet. Semmi meglepő nem történt, kicsit már nyílik a méhszáj, a gyermek cseperedik és közelít a 3000gr-hoz. Persze nem kérdeztem meg, de úgy látom még mindig nem tudja senki sem hogy mikor fog megszületni a bébi. Hát mi ezért gondoljuk úgy, hogy jövő hét vége felé lenne itt az ideje.
Most persze elfog az ijedtség: ez azt jelentené, hogy most lesz az utolsó hétvégénk hármasban? Jaj ne, akkor legyen még egy hét inkább. Oly hihetetlen, hogy lesz itt egy újszülött, hogy őt is lehet majd annyira és úgy szeretni mint a nagytesóját, hogy ő is annyira fontos és meghatározó lesz mint Cs. Elképzelhetetlen, és elég parás is. Nem is szeretek erre gondolni, inkább hiszem hogy majd magától alakul minden.
Most még egy fontos feladatot osztott rám PB: számolnom kell reggeltől a magzatmozgást és ha eléri a 10-et, akkor abbahagyhatom. Ha nem, sürgősségi CTG-re kell menjek. Csak néha észre sem veszem, így lehet hogy mégis estig számolok majd.

gyakorlatozunk

37. hét

Elindult a próbaüzemmód, naphosszat (inkább éjhosszat) gyakorlatozik a testem. Hosszabb időre, rendszeres időközönként bekeményedik a hasam, ami konkrét fájdalommal nem jár, tehát görcsnek nem nevezném, de kellemetlenséggel és pánikhangulattal igen. Tegnap kezdődött és egészen hajnalig meg sem állt. Félálomban észleltem újra és újra a keményedéseket és persze mindenfélét összeálmondtam mellé. Rontott a helyzeten, hogy tegnap szülőszoba látogatáson voltam, ahol is sok új infot és élményt szívtam magamba, ezek kavarogtak a fejemben. és kerültek gondolom helyükre, miközben a testem folyamatosan emlékeztetett, hogy a luxus albérlet nemsokára bezár. Álmomban megszületett már a bébi és inkubátorba tették. Ez is biztos azért van, mert tegnap megmutatták azt is, hogy a fázós babákat beteszik a melegítőbe, hogy könnyebben akklimatizálódjanak.
Amúgy klasszak a szülőszobák, modern, tágas, hipi-szupi a legtöbbje, van pár ami kicsit kisebb és nincs hozzá fürdőszoba, de úgysem az fogja a sokkot okozni, hanem majd amikor elhelyeznek az osztályon. Csak bizni tudok abban, hogy lesz fürdőszobás, egy-két-három ágyas szoba. De erre készülni úgysem lehet.
Most meg, a pánikhangulatot eloszlatandó, véglegesítem a kórházi motyómat, mert ma éjjel tényleg azt hittem, hogy reggelre szülni megyünk.

2010

37. hét

Megkönnyebbültem, részben legalább is. Nem annyira azért mert annak idején little baby 2010 nevet kapta a blog és szerettem volna megfelelni a tervnek, hanem mert úgy vagyok beprogramozva, hogy ez a kisfiú 2010-ben kell hogy megszülessen. És ez azért szerencsés, mert már nem lehet koraszülött, már nem születhet meg váratlanul korán. 18 db napja maradt hivatalosan odabent, és miután eddig is mindent nagytestvére során szerzett tapasztalataimmal és élményeimmel hasonlítgattam össze - erről le kell szokjak!!! most is ez történik és azzal számolok, hogy egy héttel hamarabb fog megszületni. Ki is néztem egy szép pénteki napot, január 15.-t. Nem tudom miért oly szimpatikus ez, de azt gondoltam, jó választás volna. Mintha ez választás kérdése lenne...
Addigra reálisnak is látom, hogy a dolgaimmal elkészüljek, mert habár itthon voltunk családilag jó sok napot, de ezek erősen terheltek voltak mindenféle egyéb, az ünnepekhez kapcsolódó teendőkkel, így csak ma került elő a mózeskosár, alig pár napja helyezkedtek csak el a gondosan kivasalt babaruhák a szekrényben, és a kiságy még sehol, pontosabban darabokban a pincében. De miután holnap indul az ovi - végre! - én a következő napokat az utolsó simításokkal akarom tölteni, hogy tényleg készen legyen minden. Nekem erre szükségem van, különben nyugtalan és ideges leszek és kiszekálom a környezetem a világból.
Az éjszakák már nem az igaziak, sokat fekszem álmatlanul, kicsit tán aggódva, azon agyalva, hogy még mi minden nincs meg, meg a szülés is egyre inkább felbukkan, hogy vajon milyen és hogyan lesz. Várom is meg nem is, félek is meg nem is. Meg sajnos Cs. sem nyugodt a helyzettől, fura dolgokat produkál és persze büntet rendesen, érzi, hogy itt nemsokára lesz valami.
Mind e közben ott lebeg a szörnyű gondolat, hogy a természet vagy sors, vagy nem tudom kicsoda vagy micsoda, csúnya játékot játszik velünk. Miközben ad valami fantasztikusat, el is akar venni valami pótolhatatlant, és ezzel nem birok napirendre térni.