2010. január 28., csütörtök

szüléstörténet

Péntekre jelenésem volt ismét PB-nél. Időben ott voltam, ő is ott volt, megvizsgált, bő 2 újjnyi méhszáj, Uh-n minden oké, magzatvíz tiszta, bármi lehet, egy hetet mindenképpen várunk. Kétnaponta CTG és telefonkapcsolat a javasolt kezelés. Ahogy kiléptem az ajtón, éreztem, hogy még visszatérünk ma. És nem is bántam, mert tudtam, PB ott lesz reggelig, nem érhet meglepetés. Hát ért...

Stramm anyukaként a hirtelen 5 percenként jelentkező fájásokkal még elvezettem összeszedni a nagyfiút, hazavittem, megvacsoráztattam a családot és utána 3 perces fájásokkal elfeküdtem a kanapén. 11-kor aztán indultunk, a szülésznő is bátorított, hogy menjek, mert ő is ott van, mindenki tárt karokkal vár. Hát mentünk. A kocsiban olyan érzésünk volt M-el mintha bulizni mennénk, péntek este 11-kor legutóbb oda mentünk. Aztán a kórháztól pár méterre éreztem, hogy valami folyik, viccelődtem is hogy szegény kocsi ülése. Aztán indult a szülőszobai forgatókönyv: CTG, közben betegfelvétel, adatrögzítések, meg kaptam egy olyan infúziós szettet a karomba, majd vizsgálat - ekkor derült ki, hogy nem akármi folyik, hanem vér. Kicsit tán több is mint indokolt volna, kicsit mintha pirosabb lenne mint megszoktuk. Egy gyors UH, hogy minden rendben van-e, a szívhang jó, a fájások jöttek, a monitor is megnyugtató képet mutatott, a méhszáj tágulgat, haladunk, gyerünk a szülőszobába vajúdgassunk. Becuccoltunk, elfeküdtem, vártunk, de nem sokat, mert hirtelen, az egyik fájás alkalmával nagy mennyiségű vér öntött el. Tudtuk, hogy ez mit jelent, rettegtem ettől.
Onnantól felgyorsultak az amúgy sem vontatott események. Hirtelen mindenki ott termett, PB, szülésznő, műtősfiú. Csak ennyit mondott PB: megoperáljuk, muszáj. Utasította a szülésznőt, hogy miket kössön be, az aneszteziológussal is közölte, hogy mély altatás lesz és már ment is bemosakodni. Én meg követtem, gurulva, remegve, reszketve, sokkolva. Közben jöttek a fájások, folyt a vér, és mindenki engem ráncigált, valamit babrált, szúrt, kötött, kencézett, kábított. Még puszit se adhattam M-nek, csak már ott voltam. Az utolsó amire emlékszem, hogy megállapítják, hogy nem tudnak vérnyomást mérni annyira remegek és hogy rajtam maradt minden ékszer. Aztán black out.
A következő emlékem, hogy vacogok, fázok, remegek - még mindig, már megint? M. pedig keresi a köldökvérhez tartozó dokumentációt. Aztán eltűnik, a sötét kórteremben szuszognak, ki-be járkálnak, horkolnak, sehol egy nővér, sehol egy nővérhívó. A hasamon egy nehéz homokzsák, alatta egy fájdalmas seb, nem tudok moccanni, fáj mindenem, inni akarok, vádlijaim görcsben, meddig tart ez még? Bele-bele aludtam az agóniámba, aztán végre rájöttem, vannak ott mások is, szólhatok nekik, ők tudnak szólni a nővérnek. Jött is, mert akkor már tényleg rosszul voltam, hányingerrel és szédüléssel küszködtem. Belém nyomott valamit, ami segített, meg egy fájdalomcsillapítót is kértem bonuszba. Kezdett kivilágosodni az elmém is, már betehettem a kontaktlencsémet, már ihattam, már sms-t is tudtam írni, de még hajnal volt, telefonálni nem lehetett. Azt se tudtam tényleg fiúnk született-e, hol is lehet, hogy is van, minden oké volt? Aztán beugrott, hajnalban a szülésznő odahozta, megpuszilhattam, de már vitte is, pedig én szoptatni akartam.
Aztán jött a megváltás, jött a műszakcsere és a nappalos szülésznő rögtön kimozdított ebből a rémes állapotból. Sokáig gondolkoztam, hogy miért így csinálják. Ott fektetnek meztelenül a saját véredben órákon át, hogy utána kivakarjanak belőle. Nem lehet ezt úgy csinálni, hogy az ember (az áldozat) ne érezze magát teljesen szarul? Muszáj tényleg meztelenül fektetni vérben úsztatni és órákig magára hagyni a frissen műtöttet?
Szerencsére a nappalos nővér kedvesen, figyelmesen és alaposan kitisztogatott ebből a rettenetes állapotból, kaptam ruhát és bugyit, reggelit és innivalót, jobb kedvet és némi erőt. Aztán jött a megmentés és már nem voltam egyedül.
Megjelent PB is. Részletesen elmondta mi történt: egy tenyérnyi felületen levált középen a méhlepény és innentől kezdve életmentő beavatkozás a császármetszés. Nincs mérlegelés, nem volt elég nyitott a méhszáj ahhoz hogy bármilyen más választás legyen, szikét kellett ragadni. Nem részletezte, én meg nem gondolok bele nagyon hogy mi lett volna, ha... de azt mondta, 8 perc alatt vették ki Vili-t. Nekem gyorsnak tűnik.
Hát így jártunk, így esett meg, hogy most van egy jókora vágás a hasamon, hogy mintegy öregasszony úgy botorkálok, hogy minden vágyam egy forró zuhany és hogy jövő keddig még két kék gombbal és egy fekete damilszerűvel díszeleghetek hastájékon. Folyt.köv

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése