rejtett zugok és defektek

Korábban felvágtam azzal, hogy milyen rutinos anyuka vagyok, hogy milyen könnyen megy az újszülött ellátása, és mennyire könnyű ez a része a feladatnak. Rá kellett jöjjek, hogy nem is vagyok olyan penge. Vannak dolgok, amiket nagyon nem csinálok jól. Másodszorra fedezek fel ugyanis rejtett koszos zugot az egyre jobban redőződő bőrfelületeken. Olyan jó kis büdi, túrós lerakódásra kell gondolni, ami napokig ott pállik és szagokat ereget. Mondjuk kosznak nem mondanám, inkább szappan maradék ez, amit nem sikerül időben és kellően leöblíteni.
A másik defektes rész az a szoptatás. V. nagyon jó étvágyú. Sokat eszik, de főleg sokszor. Korából és súlyából adódóan bőven 3-4 óránként kéne szoptatnom. De nekünk ez nem megy, William herceg ugyanis másfél-két óránként szeretne fogyasztani, és nem tudom megvonni tőle ezt. Sajnos hajnalban is ilyen időközönként követeli az adagját, ami nem kedvez a családi békének. Én ugye kialvatlanul kelek újra és újra, M. pedig méltatlankodik, hogy úgy nem tud aludni hogy folyton történik mellett valami. Hát igazat kell adjak neki, én sem tudok így aludni.
Rapszodikus és nehézkes továbbá a délelőtt. Akkor ugyanis V. nem alszik, csak gyakran eszik. Csak kézben érzi jól magát és nem lehet lerakni. Mindig azt gondolom, hogy a reggeli lightos kávétól éber, de valahogy ettől a luxustól nem tudok eltekinteni. Délután csak koffeinmenteset iszok, de a reggeli ébresztőt nem hagyhatom ki. Meg aztán az is lehet, hogy éjszaka csak simán kialudta magát és bandázni akar. Aztán délután olyan 3 körül bealszik és az 5 körül hazaérkező buldózer-hangoskodó nagytesó sem robbantja ki a mély álomból. Aztán eszik egyet és hajlamos még vacsi előtt is úgy bealudni, hogy még a tej íze sem ébreszti fel. Vagyis nincs jó napi ritmusunk (még).
Nagy kérdőjelek jelennek meg bennem, amikor azon gondolkodom, hogy hogyan kell hajat mosni egy ekkorka gyereknek. Nincsenek emlékeim ugyanis, hogy hogy csináltuk korábban. Mert leöblíteni tiszta vízzel szoktam, de talán valami sampont is néha lehetne használni, nem? Segítsetek! Mert a rutinos anyuka felejt és romlik - persze mert nem olvas egy témába vágó magazint sem...

melyik ujjamba harapjak?

Vili 5 hetes. Szépen gyarapszik, már 1300 gr-ot hízott, szép pufók feje van, izeg-mozog keze-lába, egyre többet és nagyobbakat néz, mosolyog, mintha már nem csak spontán örülne, gögicsél és zabálnivaló... de köhög, és taknyol és a legnagyobb ellensége pillanatnyilag az orszi-porszi. Szegény nem úszta meg a családon átsöprő köhögös-takonyolós vírust, pedig én is átestem rajta. Azt gondoltam ő védett, de nem, már 5 hetesen betegnek kell lennie. Hát ilyen a második gyerek sorsa? Most próbálom kúrálni, nyelem a C-vitamint és ha nem lenne orkán erejű szél és folyamatos eső, akkor kint aludna napközben, hagy tisztuljanak a légutai.
A betegségek eléggé felborították a hetet. A legrosszabb az volt, amikor én voltam dögrováson. Az amúgy is kevés alvásom ultra kevésnek bizonyult és alig bírtam elhagyni az ágyat. Cs. is itthon volt, amitől rettegtem, mert nem tudtam elképzelni hogy fogjuk eltölteni hármasban a napot, de aztán tök jól sikerült. Egy egész héten keresztül. Többórás kültéri programokkal próbálkoztam, meg némi bébiszitter és nagyszülős segitséggel. És azóta jobb fej Cs. Egyre jobban beilleszkedik az új helyzetbe. És most itt tartozok az óvónéniknek egy sorral. Ők ugyanis folyton azt nyomatták mindenféle lopakodó fórumon - nekem vagy M-nek mondjuk sosem mondták, inkább szivárogtatták más csatornákon - hogy tartsam itthon Cs.-t, mert az kell a lelkének. Én meg azt gondoltam, hogy nem, mert akkor azt látja, hogy egész nap V.-t látom el és ettől még inkább azt érzi majd, hogy ő most kevésbé fontos. Meg az volt még a szuper érvem, hogy neki az a normális állapot, hogy oviba jár. Szerencsére a betegség megoldotta a helyzetet, itthon kellett maradnia, és maradt is. Annyira nem volt beteg, hogy feküdjön, így elszórakoztattuk egymást. És tényleg kellett neki a közös idő. Úgyhogy köszi betegség :)
Viszont nagyon lemaradtam alvásból. Egyetlen délután sem tudtam pihenni és most azt érzem a tejem látja kárát. Némileg a jókedélyem is, meg a türelmem, meg a háztartás, meg a munka, meg még sok minden. De az utóbbiak megvárnak, reméljük a tej meg visszatér.
A kétgyerekes felállásról pedig meg kell állapítanom, hogy sosem tud igazságos lenni. Naponta teszem fel magamnak a kérdést, hogy melyik ujjamba is harapjak. Olyan megoldást ugyanis nehéz elképzelni, hogy mindig mindkettőnek jó legyen, valamelyik mindig enged. Nehéz úgy lavírozni, hogy mindkettő elégedett legyen és én is azt érezzem nem kap kevesebbet az egyik. Vajon ez örökké így lesz?

talpacska

üzenet

1 hónapon túl

Kedves érdeklődők, üzenem mindenkinek, hogy élünk, meg vagyunk, de elég betegen és ettől kellően lestrapáltan. Elnézést kérek tehát minden meg nem válaszolt e-mailért és fel nem vett telefonért. A helyzet az, hogy Cs. itthon némi köhögéssel, én persze ezen vírus erősebb válfaját elkapva torokgyulladáshoz hasonlító tünetekkel küzdök. Köhögök mint egy tüdőbeteg és alig birok nyelni. V. nem szeret hajnalban aludni, inkább tekereg és nyöszörög., így nekem kb napi 5-6 óra szundi jut. Ez nyilván nem elég. M. simán csak napi 12-13 órákat dolgozik és állitólag ő sem tud aludni, de azért elég nagyokat szokott horkantani. Vagyis részletes beszámoló egyelőre szünetel, habár egyetlen privát szférám, a reggeli zuhany alatt másodpercekre el-elkalandozok, hogy mi mindenről is szeretnék még beszámolni...
hát talán jövő héten sikerül.

nagyon baba

manófalvi...

idegölés

3. hét után

Nem tudom, hogy mások hogy csinálják, de nálunk időnként olyan feszültség uralkodik, hogy mindenki majd szét robban. Valamit biztos nagyon rosszul csinálunk, mert az elmúlt hétvége maga volt az idegölés. Persze elég nagy a kontraszt, mert hétköznap én olyan békésen és nyugalomban vagyok itthon napközben V.-vel, hogy már-már irigylésre méltó a helyzetem. Aztán jönnek az esték és a hétvégék, amikor mindenki itthon van és egymást targetoljuk. Én persze mindent M.-re fogok: ideológiám szerint hozza haza magával a munkahelyi stresszt és tapasztja ránk annak minden rezdülését. Persze nem áll teljesen távol ez az igazságtól, mert az elmúlt héten olyan vibrálás volt körülötte, hogy amint belépett, mindenki meghülyült. Ilyenkor meg hát minden, csak nem jófej. Mást se tudott kezdeni Cs.-el mint vezényszavakkal terrorizálni, aki nyilván hisztirohamokba tört ki és boldogtalan kisfiúként folyton engem akart. Én meg persze M-et terrorizálom, hol ezért, hol azért, így szépen bezárul a kör. Egy nyertes van itt, V., aki mit sem észlel mindebből. Nyugodtan követeli két-három óránként az adagját, majd békésen szundikál 2-3 órákat. Mondhatni kisangyal, mert egy hangja sincs, egyedül néha a kakilással szenved, de az sem tűnik nagyon vészesnek.
Énnek ellenére eléggé le vagyok azért strapálva. Hiába minden pihenés és nyugodt nap, meg a sokfelől érkező segítség. Az éjszakák ugyanis még mindig nagyon darabosak. Most már megfejtettem, hogy miért ébred oly gyakran V., nem éhes ő, csak a pocija nincs egészen rendben, vagy egy büfi, vagy egy kaki miatt tekereg. De ha ezek nincsenek, békésen alszik. A baj onnan ered, hogy az éjszakai félember állapotban nehéz kivárni, hogy minden zavaró tényező távozzék, így gyakran előfordul, hogy túl hamar akarom visszadobni az ágyába és reménykedek egy 2-3 óra alvásban, de mindhiába. Ha nem vagyok elég türelmes és nem távoznak a buborékok, akkor bizony nincs nyugi. És ha nincs alvás, nincs jófejség, reggelre kipurcanok. Sajnos az is benne van a dologban, ha éppen nem V. foglalkoztat éjjel, akkor Cs. jelenik meg vmi ürüggyel, akinek aztán szintén őrizni kell az álmát, és ilyenkor van hogy egyszerre két helyen kéne legyek. Nem kell mondanom, hogy másnap alig várom, hogy eljöjjön a délutáni alvás ideje. Ha ekkor tudok 1-2 órát aludni, újra feltöltődök. Miután Cs. már délutánonként nem alszik, így hétvégén biztos ugrik a szundi, ami tovább növeli a zördülések esélyeit. Úgy kell tehát intézzem, hogy a hétköznapokban pihenek és feltöltöm magam a közös időkre.
Jó hír viszont, hogy a kezdeti állapot, amikor is kifejezetten idegesített Cs. és szerettem volna csak V.-vel lenni, kezd elmúlni és habár nem mondom hogy nem vágyom a nyugodt és önfeledt babázásra, azért kezdem visszaszeretni az elsőszülöttet.
Az itthonlétet nagyon élvezem, nincs bennem elvágyódás még, habár kezdünk kicsit kimozdulni. Talán ezért is már most sikerült legyengült szervezetemet kitenni valami torokgyulladásfélének és V. is taknyos, de hát ilyen téli napokban nem könnyű megúszni a kórokat. Csoda, hogy terhesen nem volt semmilyen nyavalyám.
A minap megkérdezte egyik távoli országban élő barátnőm, hogy tényleg könnyebb-e a másodikkal. Nem tudom kitől hallotta ezt. Lehet, hogy arra gondolt, hogy a bébi ellátása hogy megy, mert az tényleg nem nehéz, hiszen pelenkázni meg fürdetni már rutinosan tud az ember, sőt a szoptatás is nálunk jól megy, de hogy a családiélet néha tényleg horrorba csap át, az is biztos. Legalábbis a mi családunkban. Lehet, hogy nagyon bénák vagyunk?

testi, lelki kínok

13. nap

A testem még mindig nem kooperál. Borzasztóan sok a változás, alakul mindenem. A műtét óta szinte egyáltalán nincs pisilési ingerem, így ha elfeledkezek a dologról, és nem megyek magamtól WC-re, iszonyat mennyiségű folyadék tud távozni belőlem. Az éjszakák gyakori szoptatással tarkítottak. És valami fura ok miatt éjjel folyamatosan izzadok, még a bokám is vizes amikor riadót fúj V. Ettől meg vacogok, fázok, didergek, mintha lázas lennék. A melleim nem javulnak, főleg mert mintha egyre gyakrabban kéne szoptatnom. Ennek megfelelően egyre több csillagot látok amikor ráharap V. és jól megszívja. Szoptatás után pedig ismét vacogok, mert minden energiámat kiszívta a kis élősködő.
A fejem állítólag zöld, de mindenképpen fehér. Erre vitamint javasolnak, most tehát az elevitet folytatom. A szarkalábak pedig visszatértek és a vizzel kipárnázott arcbőröm is összeesett és egyre kráteresebb kezd lenni.
A sebem már nem fáj csak viszket. Sokat lendített rajta, hogy kikerült belőle a fonal. és lekerültek a gombok. Középen amúgy díszeleg egy helyes kis véraláfutás, mintha oda nyomtak volna valami. Kíváncsi lennék, hogy mit is.
Küzdök magamban egy adag hiányérzettel. Mintha nem is lett volna szülésem. Annyira gyorsan történt minden, hogy nincs is mire emlékezni. Erre a nincsre viszont folyton gondolok, újra és újra lepörgetem magamban, hogy mi történt, és egyre több kérdésem lesz. Szegény M-et is nyaggatom, hogy mondja már el ő mit csinált, meg mit látott, mit hallott, stb. A trauma feldolgozása tehát még sehol. Egyre inkább felfogom, hogy mekkora nagy baj is lehetett volna, ha még nem vagyunk a kórházban, ha PB akkor még nincs ott, ha valaki rossz döntést hoz és mégsem kerül műtétre sor, vagy ha csak nem alakul ilyen nagyon szerencsésen minden. És akkor nagyon hálát adok a Jóistennek, hogy velünk volt és V. ilyen szép és ilyen jó kisfiú. És persze most elszégyelltem magamat, hogy mit nyavalygok itt a testi gyötrődéseimmel!?

vicces sapi

könyöklő

eskimo - az év leghidegebb napján megyünk haza a kórházból

nagyon újszülött

jó napok

12. nap

Csillapodtak a kedélyek, legalább is az elmúlt napok szerint. Persze könnyű úgy, hogy M. nem dolgozik, hanem próbál ő is pihenni, nekem segíteni és a 4,5 évest foglalkoztatni. Meg könnyű úgy, hogy az elmúlt napokban sikerült délután aludni, így az éjszakai műszak is kicsit csinálhatóbb és nem vagyok olyan elviselhetetlen. És könnyű úgy, hogy egyre távolabb kerülünk a szülés időpontjától és egyre inkább rendeződnek vissza bennem is a dolgok. És könnyű úgy, ha valakinek ennyi segítsége van: kaját anyósom biztosítja, vagy M. szerzi be valahonnan, a lakást nem én takarítom, így arra sincs gondom. A ruhák mosása nem nagy kaland, még azok elpakolása is sikerül. Egyedül a munkával nem bírok, az egyelőre várat magára. Asszem nem is akarok dolgozni, mert még annyira jó babázni, persze elolvadok V. minden mozdulatától, meghatódok minden grimaszától és imádattal fogdosom, abajgatom és dajkálom. Igyekszem mindezt akkor, amikor nem látja a nagy, nehogy ellenérzéseket váltsak ki benne. Sajnos a helyzet abban viszont még nem változott, hogy szívesebben vagyok az újszülöttel, mint a nagy fiúval. Ez elég nagy pofon ám, mert sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzet is ki tud alakulni. Próbálok nem belesüppedni ebbe, de zavar és ezért szeretnék tudatosan tenni ellene. Asszem a hétvégén valami közös kiruccanást csinálunk Cs.-vel, hogy visszaszokjak hozzá.
Büszke vagyok továbbá a tegnap estére, amikor is a két gyereket egyedül fektettem le, mert M. eltávozáson volt. Igaz, V. eléggé megkönnyítette a dolgomat, mert miután a fürdőszobában megszoptattam miközben Cs. pancsolt, ő úgy bekábult, hogy 11-ig a hangját sem lehetett hallani. Ez az idő meg elég volt ahhoz, hogy ágyba dugjam Cs.-t és megnézzem a szerda esti sorozatot.
V. igencsak kooperatív. Amikor a minap varratszedésen voltam, akkor is végig aludta a távol töltött időt. Viszont amint beléptem az ajtón, felsírt. Mondhatni okos gyerek, tudja mikor mit érdemes. Szóval egy kis angyallal van dolgunk, aki ránézésre mindenben a bátyjára ütött, csak habitusában nem. Vagy csak nem emlékszünk, hogy milyen volt ilyen kicsinek.
A jövő héttől kicsit viszont félek. Akkor indul élesbe az élet. M. visszatér a munkába, Cs.-vel hajnalban indulnak majd és mindenféle emberek hozzák majd haza Cs.-t az oviból. A délutánokat hármasban töltjük majd, ami kettesben is néha nagyon hosszú tudott lenni. Várom már, hogy én is fürgébb és mozgékonyabb legyek és kimerészkedjek. Az a terv, hogy megpróbálok ráállni arra, hogy V. mellé kerítek valakit és én megyek az oviba, csak hogy a régi rend beálljon. Talán akkor Cs.-vel is visszaszokunk egymáshoz.