Nem tudom, hogy mások hogy csinálják, de nálunk időnként olyan feszültség uralkodik, hogy mindenki majd szét robban. Valamit biztos nagyon rosszul csinálunk, mert az elmúlt hétvége maga volt az idegölés. Persze elég nagy a kontraszt, mert hétköznap én olyan békésen és nyugalomban vagyok itthon napközben V.-vel, hogy már-már irigylésre méltó a helyzetem. Aztán jönnek az esték és a hétvégék, amikor mindenki itthon van és egymást targetoljuk. Én persze mindent M.-re fogok: ideológiám szerint hozza haza magával a munkahelyi stresszt és tapasztja ránk annak minden rezdülését. Persze nem áll teljesen távol ez az igazságtól, mert az elmúlt héten olyan vibrálás volt körülötte, hogy amint belépett, mindenki meghülyült. Ilyenkor meg hát minden, csak nem jófej. Mást se tudott kezdeni Cs.-el mint vezényszavakkal terrorizálni, aki nyilván hisztirohamokba tört ki és boldogtalan kisfiúként folyton engem akart. Én meg persze M-et terrorizálom, hol ezért, hol azért, így szépen bezárul a kör. Egy nyertes van itt, V., aki mit sem észlel mindebből. Nyugodtan követeli két-három óránként az adagját, majd békésen szundikál 2-3 órákat. Mondhatni kisangyal, mert egy hangja sincs, egyedül néha a kakilással szenved, de az sem tűnik nagyon vészesnek.
Énnek ellenére eléggé le vagyok azért strapálva. Hiába minden pihenés és nyugodt nap, meg a sokfelől érkező segítség. Az éjszakák ugyanis még mindig nagyon darabosak. Most már megfejtettem, hogy miért ébred oly gyakran V., nem éhes ő, csak a pocija nincs egészen rendben, vagy egy büfi, vagy egy kaki miatt tekereg. De ha ezek nincsenek, békésen alszik. A baj onnan ered, hogy az éjszakai félember állapotban nehéz kivárni, hogy minden zavaró tényező távozzék, így gyakran előfordul, hogy túl hamar akarom visszadobni az ágyába és reménykedek egy 2-3 óra alvásban, de mindhiába. Ha nem vagyok elég türelmes és nem távoznak a buborékok, akkor bizony nincs nyugi. És ha nincs alvás, nincs jófejség, reggelre kipurcanok. Sajnos az is benne van a dologban, ha éppen nem V. foglalkoztat éjjel, akkor Cs. jelenik meg vmi ürüggyel, akinek aztán szintén őrizni kell az álmát, és ilyenkor van hogy egyszerre két helyen kéne legyek. Nem kell mondanom, hogy másnap alig várom, hogy eljöjjön a délutáni alvás ideje. Ha ekkor tudok 1-2 órát aludni, újra feltöltődök. Miután Cs. már délutánonként nem alszik, így hétvégén biztos ugrik a szundi, ami tovább növeli a zördülések esélyeit. Úgy kell tehát intézzem, hogy a hétköznapokban pihenek és feltöltöm magam a közös időkre.
Jó hír viszont, hogy a kezdeti állapot, amikor is kifejezetten idegesített Cs. és szerettem volna csak V.-vel lenni, kezd elmúlni és habár nem mondom hogy nem vágyom a nyugodt és önfeledt babázásra, azért kezdem visszaszeretni az elsőszülöttet.
Az itthonlétet nagyon élvezem, nincs bennem elvágyódás még, habár kezdünk kicsit kimozdulni. Talán ezért is már most sikerült legyengült szervezetemet kitenni valami torokgyulladásfélének és V. is taknyos, de hát ilyen téli napokban nem könnyű megúszni a kórokat. Csoda, hogy terhesen nem volt semmilyen nyavalyám.
A minap megkérdezte egyik távoli országban élő barátnőm, hogy tényleg könnyebb-e a másodikkal. Nem tudom kitől hallotta ezt. Lehet, hogy arra gondolt, hogy a bébi ellátása hogy megy, mert az tényleg nem nehéz, hiszen pelenkázni meg fürdetni már rutinosan tud az ember, sőt a szoptatás is nálunk jól megy, de hogy a családiélet néha tényleg horrorba csap át, az is biztos. Legalábbis a mi családunkban. Lehet, hogy nagyon bénák vagyunk?
Énnek ellenére eléggé le vagyok azért strapálva. Hiába minden pihenés és nyugodt nap, meg a sokfelől érkező segítség. Az éjszakák ugyanis még mindig nagyon darabosak. Most már megfejtettem, hogy miért ébred oly gyakran V., nem éhes ő, csak a pocija nincs egészen rendben, vagy egy büfi, vagy egy kaki miatt tekereg. De ha ezek nincsenek, békésen alszik. A baj onnan ered, hogy az éjszakai félember állapotban nehéz kivárni, hogy minden zavaró tényező távozzék, így gyakran előfordul, hogy túl hamar akarom visszadobni az ágyába és reménykedek egy 2-3 óra alvásban, de mindhiába. Ha nem vagyok elég türelmes és nem távoznak a buborékok, akkor bizony nincs nyugi. És ha nincs alvás, nincs jófejség, reggelre kipurcanok. Sajnos az is benne van a dologban, ha éppen nem V. foglalkoztat éjjel, akkor Cs. jelenik meg vmi ürüggyel, akinek aztán szintén őrizni kell az álmát, és ilyenkor van hogy egyszerre két helyen kéne legyek. Nem kell mondanom, hogy másnap alig várom, hogy eljöjjön a délutáni alvás ideje. Ha ekkor tudok 1-2 órát aludni, újra feltöltődök. Miután Cs. már délutánonként nem alszik, így hétvégén biztos ugrik a szundi, ami tovább növeli a zördülések esélyeit. Úgy kell tehát intézzem, hogy a hétköznapokban pihenek és feltöltöm magam a közös időkre.
Jó hír viszont, hogy a kezdeti állapot, amikor is kifejezetten idegesített Cs. és szerettem volna csak V.-vel lenni, kezd elmúlni és habár nem mondom hogy nem vágyom a nyugodt és önfeledt babázásra, azért kezdem visszaszeretni az elsőszülöttet.
Az itthonlétet nagyon élvezem, nincs bennem elvágyódás még, habár kezdünk kicsit kimozdulni. Talán ezért is már most sikerült legyengült szervezetemet kitenni valami torokgyulladásfélének és V. is taknyos, de hát ilyen téli napokban nem könnyű megúszni a kórokat. Csoda, hogy terhesen nem volt semmilyen nyavalyám.
A minap megkérdezte egyik távoli országban élő barátnőm, hogy tényleg könnyebb-e a másodikkal. Nem tudom kitől hallotta ezt. Lehet, hogy arra gondolt, hogy a bébi ellátása hogy megy, mert az tényleg nem nehéz, hiszen pelenkázni meg fürdetni már rutinosan tud az ember, sőt a szoptatás is nálunk jól megy, de hogy a családiélet néha tényleg horrorba csap át, az is biztos. Legalábbis a mi családunkban. Lehet, hogy nagyon bénák vagyunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése