Vili 5 hetes. Szépen gyarapszik, már 1300 gr-ot hízott, szép pufók feje van, izeg-mozog keze-lába, egyre többet és nagyobbakat néz, mosolyog, mintha már nem csak spontán örülne, gögicsél és zabálnivaló... de köhög, és taknyol és a legnagyobb ellensége pillanatnyilag az orszi-porszi. Szegény nem úszta meg a családon átsöprő köhögös-takonyolós vírust, pedig én is átestem rajta. Azt gondoltam ő védett, de nem, már 5 hetesen betegnek kell lennie. Hát ilyen a második gyerek sorsa? Most próbálom kúrálni, nyelem a C-vitamint és ha nem lenne orkán erejű szél és folyamatos eső, akkor kint aludna napközben, hagy tisztuljanak a légutai.
A betegségek eléggé felborították a hetet. A legrosszabb az volt, amikor én voltam dögrováson. Az amúgy is kevés alvásom ultra kevésnek bizonyult és alig bírtam elhagyni az ágyat. Cs. is itthon volt, amitől rettegtem, mert nem tudtam elképzelni hogy fogjuk eltölteni hármasban a napot, de aztán tök jól sikerült. Egy egész héten keresztül. Többórás kültéri programokkal próbálkoztam, meg némi bébiszitter és nagyszülős segitséggel. És azóta jobb fej Cs. Egyre jobban beilleszkedik az új helyzetbe. És most itt tartozok az óvónéniknek egy sorral. Ők ugyanis folyton azt nyomatták mindenféle lopakodó fórumon - nekem vagy M-nek mondjuk sosem mondták, inkább szivárogtatták más csatornákon - hogy tartsam itthon Cs.-t, mert az kell a lelkének. Én meg azt gondoltam, hogy nem, mert akkor azt látja, hogy egész nap V.-t látom el és ettől még inkább azt érzi majd, hogy ő most kevésbé fontos. Meg az volt még a szuper érvem, hogy neki az a normális állapot, hogy oviba jár. Szerencsére a betegség megoldotta a helyzetet, itthon kellett maradnia, és maradt is. Annyira nem volt beteg, hogy feküdjön, így elszórakoztattuk egymást. És tényleg kellett neki a közös idő. Úgyhogy köszi betegség :)
Viszont nagyon lemaradtam alvásból. Egyetlen délután sem tudtam pihenni és most azt érzem a tejem látja kárát. Némileg a jókedélyem is, meg a türelmem, meg a háztartás, meg a munka, meg még sok minden. De az utóbbiak megvárnak, reméljük a tej meg visszatér.
A kétgyerekes felállásról pedig meg kell állapítanom, hogy sosem tud igazságos lenni. Naponta teszem fel magamnak a kérdést, hogy melyik ujjamba is harapjak. Olyan megoldást ugyanis nehéz elképzelni, hogy mindig mindkettőnek jó legyen, valamelyik mindig enged. Nehéz úgy lavírozni, hogy mindkettő elégedett legyen és én is azt érezzem nem kap kevesebbet az egyik. Vajon ez örökké így lesz?
A betegségek eléggé felborították a hetet. A legrosszabb az volt, amikor én voltam dögrováson. Az amúgy is kevés alvásom ultra kevésnek bizonyult és alig bírtam elhagyni az ágyat. Cs. is itthon volt, amitől rettegtem, mert nem tudtam elképzelni hogy fogjuk eltölteni hármasban a napot, de aztán tök jól sikerült. Egy egész héten keresztül. Többórás kültéri programokkal próbálkoztam, meg némi bébiszitter és nagyszülős segitséggel. És azóta jobb fej Cs. Egyre jobban beilleszkedik az új helyzetbe. És most itt tartozok az óvónéniknek egy sorral. Ők ugyanis folyton azt nyomatták mindenféle lopakodó fórumon - nekem vagy M-nek mondjuk sosem mondták, inkább szivárogtatták más csatornákon - hogy tartsam itthon Cs.-t, mert az kell a lelkének. Én meg azt gondoltam, hogy nem, mert akkor azt látja, hogy egész nap V.-t látom el és ettől még inkább azt érzi majd, hogy ő most kevésbé fontos. Meg az volt még a szuper érvem, hogy neki az a normális állapot, hogy oviba jár. Szerencsére a betegség megoldotta a helyzetet, itthon kellett maradnia, és maradt is. Annyira nem volt beteg, hogy feküdjön, így elszórakoztattuk egymást. És tényleg kellett neki a közös idő. Úgyhogy köszi betegség :)
Viszont nagyon lemaradtam alvásból. Egyetlen délután sem tudtam pihenni és most azt érzem a tejem látja kárát. Némileg a jókedélyem is, meg a türelmem, meg a háztartás, meg a munka, meg még sok minden. De az utóbbiak megvárnak, reméljük a tej meg visszatér.
A kétgyerekes felállásról pedig meg kell állapítanom, hogy sosem tud igazságos lenni. Naponta teszem fel magamnak a kérdést, hogy melyik ujjamba is harapjak. Olyan megoldást ugyanis nehéz elképzelni, hogy mindig mindkettőnek jó legyen, valamelyik mindig enged. Nehéz úgy lavírozni, hogy mindkettő elégedett legyen és én is azt érezzem nem kap kevesebbet az egyik. Vajon ez örökké így lesz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése