vízszint

32. hét

Kedd este PB hívott föl, hogy mondjam már el mi a szitu. Hát igencsak meglepődtem és meghatódtam, ki is csordult azonnal a könnyem, főleg mert eléggé nyugtalan voltam már ekkor. Azonnal levett a lábamról a figyelmességével, főleg mert úgy volt, hogy majd én hívom őket este, ő ugyanis rendelési időben nem kapkodja fel a telefont, az asszisztensnőre van irányítva. Ez nekem azért szimpi, mert előző dokinál az volt a legdurvábbak egyike, hogy miközben kifeszítve a vizsgálószékben időztél, ő telefonált.
PB részletes beszámolót kért a történtekről, majd nagyon szigorú fekvésre ítélt. Azt mondta, nincs kecmec, fekvés van és segítség toborzása, nincs munka, nincs felkelés, sőt még köhögni és tüsszögni sem kéne nagyon, emelni, hajolni meg egyáltalán. Az ágy végét nyugodtan meg lehet emelni egy téglával és tilos elhagyni azt. Megfenyegetett, ha nem tudom megoldani, készséggel befektet a kórházba. Ez hatott, mert azt azért nem hiszem, hogy ilyen derűvel kezelném. Annál azért jóval jobban vagyok, mint hogy 1 hónapot a János kórház levegőjét szívjam - és akkor még nem is beszélek arról, hogy bármely pillanatban elrendelhetik a járvány miatti látogatási tilalmat. A lényeg persze csak annyi, hogy kellő mennyiségű magnézium szedése mellett ágynyugalom legalább a 34. hétig, de inkább a 36.-ig. Hihetetlen emberi volt, még azt is megemlítette, hogy tudja milyen nehéz ez főleg az év ezen időszakában, és nyugtatott, hogy nem lesz baj ha betartom az előirtakat, de azt viszont be kell tartani. Nagyon érzékenyen érintett mindez, ráadásul Cs.-el pont kettecskén voltunk mert M. persze a Loki-Liverpool összecsapáson időzőtt. Cs. meg amennyire jól nevelt és ahogy imádja ha telefonálok, alapos háttérzajt produkálva torka szadatából üvöltötte, hogy ANYA NE TELEFONÁLJ!
Amikor végre vége volt az orvosi intelmeknek és letehettem a telefont, és Cs. is abbahagyta a rosszalkodást, rám zúdult a kismamás érzékenység: bömböltem. Szegény Cs., sosem látott még ilyennek, odabújt, vigasztalt, kérdezte miért sírok, letörölgette a könnyeimet és akkor ott imádtam, hogy velem van és ott van és olyan amilyen. Kicsit megzavarodott szegény, mert nem tudtam neki jól elmagyarázni, hogy mi miért van. Nehezen aludt el, de reggel hősként és büszkén ment apukájával az oviba 6.45-kor.
Azóta én szigorúan vízszintesen a család kedvenc bútordarabján. Telnek a napok és nem tűnik rémesnek és vészesnek. Komoly stábot szerveztem magam köré, mindenki segít ahol és ahogy tud. PB azóta már látott és megnyugtatott, hogy nincs nagy gond, de azért fel nem lehet kelni. Jól esik feküdni, így tényleg nem fáj. És hogy a jó oldalát is lássuk: végre tudok pihenni, aludni és a lemaradásaimat megcsinálni.

kórház és kérdőjelek

31. hét
77 kg

Az oltás másnapján, vagyis pénteken kellemetlen, fájdalmas, ciklikus méhösszehúzódásaim voltak. Határozottan szülési fájásokra emlékeztettek, jóllehet azért azokból a nagyon kis tompákra. No de a 31. héten akár erős akár tompa, igencsak szokatlan és korai jelenség volna - gondoltam én. A napot lenyomtam minden fakszni nélkül, de azért estére beparáztam. Nem múlt a dolog, nem ritkult és nem gyengül, inkább ott volt folyamatosan és újra és újra. Jobbnak láttam elheveredni és várni. Hát éjszaka múlt el valamikor, reggelre csak kemény has maradt meg egy adag nyugtalanság. Ott lebegett a pénteket meghatározó egész napos hezitálás, hogy ugorjak be a dokihoz vagy sem, pánikolok vagy ez tényleg valami olyan amit komolyan kell venni? Ezen dilemasor mentén szépen el is telt a nap és mire megfogalmazódott bennem, hogy ez komoly, máris olyan későre járt, hogy telefonálni már nem lett volna ildomos. Nekivágtunk tehát a hétvégének. Sokat pihengettem, nem igazán csináltunk semmit, úgyhogy helyre is jöttem. Persze azért fájdogált a hasam, de most már azt hiszem el kell könyveljem ezt a terhességet hasfájósnak, mert a kezdetek óta érzem hogy valami történik odabent. PB azonban mindig mindent rendben talált és tulajdonképpen én sem éreztem sosem, hogy valami ne stimmelne.
Hétfőn aztán mégis úgy gondoltam, hogy felhivom a dokit. Aztán amikor tárcsázni kellett volna, inkább az asszisztensnőt hívtam, aki nem volt valami megértő, inkább leszidott, hogy miért csak most jelentkezek náluk és ilyen esetben azonnal kórházba kell menni, hogy rám nézzen egy ügyeletes orvos. Nem nyugodtam meg, és el is határoztam, hogy bemegyek.
Kicsit elbizonytalanodva az épületben kavarogtam, mert nem tudtam hova menjek, inkább fordultam volna ki, hogy ez hülyeség, nincs erre szükség. Az asszisztensnővel nem futottam össze és hát lévén új nekem még ez a kórház, nem is igazán tudtam kit és hol keressek. Aztán végül a nőgyógyászatra vetődtem, ahol pont egy nővér és orvos volt a pultnál. Gyorsan a szülőszobára vezényeltek és a doki jött is utánam hamarosan, kapva az alkalmon, hogy itt egy vizsgálható kliens. Rám kötöttek egy ctg-t, amin vagy 20 percig hallgathattam az ütemes szivverést, de szerencsére fájást nem produkáltam. Aztán a lelkes fiatal, ám kevéssé szimpi doki elvitt uh-ra meg vizsgálatara. Most már kijelenthetem, hogy a János kórházban nem divat a kismamákat felmászatni a kengyeles vizsgálószékbe, inkább szeretnek fekve vizsgálódni. Nem tudom melyik a jobb, de ez most kifejezetten fájdalmas volt. Nem tudom miért volt szükség rá - mármint a fájdalomra, mert pár hete átestem már méhszájvizsgálaton PB-nél és az teljesen fájdalommentes volt. Olyan érzésem volt, mintha rásegítene arra, hogy most itt valami baj történjen. Ezekután még ez az ifjonc Kovács dr még összenyomta a bébit is az UH vizsgálófejjel, hosszasan méregette a fejét és egyéb részét majd megállapította, hogy minden rendben van, megfelel egy 30 hetes magzatnak. Mentségére legyen mondva, hogy nem tudtam neki kapásból válaszolni arra a kérdésre, hogy hány hetes terhes vagyok. De nem is iparkodott kideríteni utána. Azzal engedett el, hogy jöjjek ha ismét panaszom van, és ő ha szeretném akár most is felvesz az osztályra. Hát rögtön mondtam, hogy semmi szükség erre ha mindent rendben talált (ez mekkora hülyeség, semmi bajom ezek meg be akarnak fektetni, hogy még tovább nézegessék hogy semmi bajom???) Az egész orvos-idegen beteg szitunak nem volt jó hangulata. Nem bírom az orvosok ilyen jellegű felsőbbrendűségét, amit már a második János kórházi díszpintynél is tapasztalok: egy húscafat vagy amit érdeklődés nélkül tili-toliznak. És azt hiszem még örülhetek, hogy PB betege vagyok, mert az volt az érzésem, hogy nagy tiszteletnek örvend és még a betegek között is jó hire van. A mellettem lévő ctg-n időző kismama rögtön rákérdezett, hogy tényleg a PB a dokim és tényleg olyan jófej?
A hideg zuhany otthon jött: rég nem látott vérfoltok jelentek meg a bugyimon. Hát ezért fájt az a vizsgálat. De most akkor hogyan tovább? Hívjam fel PB-t, hogy ez történt?

oltás

31. hét

Na, én a nagy oltás-ellenes ma mégis magamba döfettem a Fluval P-t. Én, aki az elejétől kezdve meg voltam győződve róla, hogy bullshit ez az egész és nem kell oltatni, se gyereket, se kismamát, maximum, vagy esetleg egészséges felnőttet, mára már elmondhatom, mindenki oltott a környezetemben. Sőt, kicsit megnyugvással tölt el a gondolat, hogy 2 hét múlva már védettséget élvezhetek és nem kell parázni, hogy mi lesz ha mégis elkapom a kórt. Némileg azért fel-fel sejlik a gondolataimban, hogy ha majd allergiás, asztmás, kruppos vagy ekcémás lesz a bébi, akkor mennyire fogom magamat felelősnek érezni és az oltással összefüggésbe hozni, de a mérleg másik oldala valahogy mégis ijesztőbb. Magas láz, ami szürke hályogot okozhat a babának, tüdővérzés és lélegeztetőgép mint a szövődmények velejárója? Kösz, nem. Akkor inkább egy döfés. Úgysem tudhatjuk, mi mindent okoz majd ez a döfés.
És sokan hülyének is néznek, minek kellett ez, minek az ovist beoltani (el se merem mondani, hogy engem is oltottak). A kérdés gyakran így hangzik: miért kell mindent elhinni amit mondanak, miért kell meghajolni a gyógyszerlobbi előtt, egy nagy lufi ez és nem rosszabb mint a szezonális influenza. Én nem vagyok ilyen összeesküvés-elméletes és hiszem hogy ez sokkal rosszabb mint a rendes, általunk ismert influenza, amikor coldrexel és neocitránnal kikúrálod magadat. Én már elhittem, hogy a kismamák és fiatal felnőttek a veszélyeztetettebbek és ezért inkább vagyok elégedett igy most, mint hogy azon parázzak, mikor robban ki az oviban a járvány. Most már csak az bosszant, hogy a csoport alig 20% oltott, tehát járvány biztos lesz és simán be fogják zárni az ovit is, csak hogy én miért szívok ezért? Mert a többi szülő elhiszi, hogy jó a gyereknek ha elkapja a betegséget??? Nincs igazság... lesz kényszerszünet.

pihenni kéne

29. hét

A kilókat már nem merem mérni. Tegnap két megjegyzést is kaptam, egyik szerint formásodok, másik szerint kikerekedett az arcom. Biztos hogy igazuk van! Én is látom, bár nem formát hanem egy nagy darab embertnőt, aki billegve halad, egyre kisebb a lendülete de annál több a terve. Éber éjszakáimon milliónyi teendő jut eszembe és lassan a pánik is elfog: mi van ha jön az influenza, mi van ha hamarabb születik a gyermek, gyerekszoba még sehol, az asztalos még fel se mérte a szobát, nincs bundazsákja a gyereknek csak csupa haszontalan ruhadarabja, munka frontján még nagyon sok a teendőm, még nincs kinek átadjam a dolgaimat, a karácsonyról nem is beszélve.
De le kell lassulni, ez igy nem mehet tovább, mert akkor tényleg nem 10 hetem van még hátra hanem csak mondjuk a fele. Pihenni kell, kötelező és nem ténykedni és nem terveket szövögetni.
Le kell keverni a dolgokat, nemet kell tudni mondani és vissza kell vonulni. Jó volna kicsit befelé is figyelni és nem csak kifelé, délutánonként 1 órácskára megállni és nem az egész napot végigtalpalva dolgozni. Meg kell hoznom az elhatározást: jövő héttől napi 1 óra kötelező pihenés, legyen az alvás, vagy feltett lábbal pihegés. Amúgy is jó lenne kerülni az embereket, lehet hogy idén inkább online szerzem be a karácsonyi ajándékokat?
Nehezemre esik elfogadni a korlátaimat, nehezen megy nem mindent bírni. Most nekikezdek a gyakorlásnak és felpolcolom a lábaimat!

undiságok

28. hét
74,9 kg / 101 cm

A kismama undorító! Egyre jobban ezt érzem. Ha ügyet sem vetek egyre vastagodó zsírpárnáimra, akkor is számos olyat találok testemen, ami nem tetszik! PB előírt 3x2 MagneB-t, ami úgy püffeszt, hogy puki versenyt nyerhetnék. Az étvágyam időnként, főleg a délutáni órákban, leküzdhetetlen és bármit bármivel el tudok fogyasztani, lehetőleg azonnal, állva, szájbatömve, jártamban-keltemben szanaszét morzsázva. És valahogy mindig sikerül a dekoltázsomba is beejteni jó néhány morzsikát, ami aztán kitüremkedő hasamon fennakad és úgy szúr, hogy vetköznöm kell. Az emésztésem körüli részleteket nem kívánom közhírré tenni, de annyi bizonyos, hogy sok a fölös ételbevitel és bizony a fölösleg távozik is. És milyen rossz ez az elevit székrekedős mellékhatásával ötvözve.
Aludni jól tudok, pontosabban sokat tudnék, ha tehetném. Szerencsére ekkor nem látom magamat, de volt már pillanat - nem egyszer - hogy saját horkantásomra ébredtem. Ez asszem a legmegdöbbentőbb, amit eddig tapasztaltam. Ehhez képest duzzadt melleim, áttetsző ereim és elszíneződött mellbimbóim szép látványt mutatnak. Ezen a fertályon az a legundorítóbb, hogy ha akarnék, narancssárga előtejet tudnék már most produkálni. Kikészít, vele együtt a gondolat, hogy hamarosan napi 8-10-szer csüng majd rajta az újszülött. Hát mit is mondhatnék, élesen él az emlékezetemben a 4 évvel ezelőtti szoptatásos élményhalmaz.
Amúgy az apró külsőségek mint fénytelen hajam, ami hetek alatt ledobja a festéket vagy fakó arcom már fel sem tűnik. És hogy a napos oldalát is lássuk, legalább a ráncaim feltöltődtek és habár már pingvinmozgással, de még fürgén töltöm a mindennapjaimat.