Kedd este PB hívott föl, hogy mondjam már el mi a szitu. Hát igencsak meglepődtem és meghatódtam, ki is csordult azonnal a könnyem, főleg mert eléggé nyugtalan voltam már ekkor. Azonnal levett a lábamról a figyelmességével, főleg mert úgy volt, hogy majd én hívom őket este, ő ugyanis rendelési időben nem kapkodja fel a telefont, az asszisztensnőre van irányítva. Ez nekem azért szimpi, mert előző dokinál az volt a legdurvábbak egyike, hogy miközben kifeszítve a vizsgálószékben időztél, ő telefonált.
PB részletes beszámolót kért a történtekről, majd nagyon szigorú fekvésre ítélt. Azt mondta, nincs kecmec, fekvés van és segítség toborzása, nincs munka, nincs felkelés, sőt még köhögni és tüsszögni sem kéne nagyon, emelni, hajolni meg egyáltalán. Az ágy végét nyugodtan meg lehet emelni egy téglával és tilos elhagyni azt. Megfenyegetett, ha nem tudom megoldani, készséggel befektet a kórházba. Ez hatott, mert azt azért nem hiszem, hogy ilyen derűvel kezelném. Annál azért jóval jobban vagyok, mint hogy 1 hónapot a János kórház levegőjét szívjam - és akkor még nem is beszélek arról, hogy bármely pillanatban elrendelhetik a járvány miatti látogatási tilalmat. A lényeg persze csak annyi, hogy kellő mennyiségű magnézium szedése mellett ágynyugalom legalább a 34. hétig, de inkább a 36.-ig. Hihetetlen emberi volt, még azt is megemlítette, hogy tudja milyen nehéz ez főleg az év ezen időszakában, és nyugtatott, hogy nem lesz baj ha betartom az előirtakat, de azt viszont be kell tartani. Nagyon érzékenyen érintett mindez, ráadásul Cs.-el pont kettecskén voltunk mert M. persze a Loki-Liverpool összecsapáson időzőtt. Cs. meg amennyire jól nevelt és ahogy imádja ha telefonálok, alapos háttérzajt produkálva torka szadatából üvöltötte, hogy ANYA NE TELEFONÁLJ!
Amikor végre vége volt az orvosi intelmeknek és letehettem a telefont, és Cs. is abbahagyta a rosszalkodást, rám zúdult a kismamás érzékenység: bömböltem. Szegény Cs., sosem látott még ilyennek, odabújt, vigasztalt, kérdezte miért sírok, letörölgette a könnyeimet és akkor ott imádtam, hogy velem van és ott van és olyan amilyen. Kicsit megzavarodott szegény, mert nem tudtam neki jól elmagyarázni, hogy mi miért van. Nehezen aludt el, de reggel hősként és büszkén ment apukájával az oviba 6.45-kor.
Azóta én szigorúan vízszintesen a család kedvenc bútordarabján. Telnek a napok és nem tűnik rémesnek és vészesnek. Komoly stábot szerveztem magam köré, mindenki segít ahol és ahogy tud. PB azóta már látott és megnyugtatott, hogy nincs nagy gond, de azért fel nem lehet kelni. Jól esik feküdni, így tényleg nem fáj. És hogy a jó oldalát is lássuk: végre tudok pihenni, aludni és a lemaradásaimat megcsinálni.
PB részletes beszámolót kért a történtekről, majd nagyon szigorú fekvésre ítélt. Azt mondta, nincs kecmec, fekvés van és segítség toborzása, nincs munka, nincs felkelés, sőt még köhögni és tüsszögni sem kéne nagyon, emelni, hajolni meg egyáltalán. Az ágy végét nyugodtan meg lehet emelni egy téglával és tilos elhagyni azt. Megfenyegetett, ha nem tudom megoldani, készséggel befektet a kórházba. Ez hatott, mert azt azért nem hiszem, hogy ilyen derűvel kezelném. Annál azért jóval jobban vagyok, mint hogy 1 hónapot a János kórház levegőjét szívjam - és akkor még nem is beszélek arról, hogy bármely pillanatban elrendelhetik a járvány miatti látogatási tilalmat. A lényeg persze csak annyi, hogy kellő mennyiségű magnézium szedése mellett ágynyugalom legalább a 34. hétig, de inkább a 36.-ig. Hihetetlen emberi volt, még azt is megemlítette, hogy tudja milyen nehéz ez főleg az év ezen időszakában, és nyugtatott, hogy nem lesz baj ha betartom az előirtakat, de azt viszont be kell tartani. Nagyon érzékenyen érintett mindez, ráadásul Cs.-el pont kettecskén voltunk mert M. persze a Loki-Liverpool összecsapáson időzőtt. Cs. meg amennyire jól nevelt és ahogy imádja ha telefonálok, alapos háttérzajt produkálva torka szadatából üvöltötte, hogy ANYA NE TELEFONÁLJ!
Amikor végre vége volt az orvosi intelmeknek és letehettem a telefont, és Cs. is abbahagyta a rosszalkodást, rám zúdult a kismamás érzékenység: bömböltem. Szegény Cs., sosem látott még ilyennek, odabújt, vigasztalt, kérdezte miért sírok, letörölgette a könnyeimet és akkor ott imádtam, hogy velem van és ott van és olyan amilyen. Kicsit megzavarodott szegény, mert nem tudtam neki jól elmagyarázni, hogy mi miért van. Nehezen aludt el, de reggel hősként és büszkén ment apukájával az oviba 6.45-kor.
Azóta én szigorúan vízszintesen a család kedvenc bútordarabján. Telnek a napok és nem tűnik rémesnek és vészesnek. Komoly stábot szerveztem magam köré, mindenki segít ahol és ahogy tud. PB azóta már látott és megnyugtatott, hogy nincs nagy gond, de azért fel nem lehet kelni. Jól esik feküdni, így tényleg nem fáj. És hogy a jó oldalát is lássuk: végre tudok pihenni, aludni és a lemaradásaimat megcsinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése