77 kg
Az oltás másnapján, vagyis pénteken kellemetlen, fájdalmas, ciklikus méhösszehúzódásaim voltak. Határozottan szülési fájásokra emlékeztettek, jóllehet azért azokból a nagyon kis tompákra. No de a 31. héten akár erős akár tompa, igencsak szokatlan és korai jelenség volna - gondoltam én. A napot lenyomtam minden fakszni nélkül, de azért estére beparáztam. Nem múlt a dolog, nem ritkult és nem gyengül, inkább ott volt folyamatosan és újra és újra. Jobbnak láttam elheveredni és várni. Hát éjszaka múlt el valamikor, reggelre csak kemény has maradt meg egy adag nyugtalanság. Ott lebegett a pénteket meghatározó egész napos hezitálás, hogy ugorjak be a dokihoz vagy sem, pánikolok vagy ez tényleg valami olyan amit komolyan kell venni? Ezen dilemasor mentén szépen el is telt a nap és mire megfogalmazódott bennem, hogy ez komoly, máris olyan későre járt, hogy telefonálni már nem lett volna ildomos. Nekivágtunk tehát a hétvégének. Sokat pihengettem, nem igazán csináltunk semmit, úgyhogy helyre is jöttem. Persze azért fájdogált a hasam, de most már azt hiszem el kell könyveljem ezt a terhességet hasfájósnak, mert a kezdetek óta érzem hogy valami történik odabent. PB azonban mindig mindent rendben talált és tulajdonképpen én sem éreztem sosem, hogy valami ne stimmelne.
Hétfőn aztán mégis úgy gondoltam, hogy felhivom a dokit. Aztán amikor tárcsázni kellett volna, inkább az asszisztensnőt hívtam, aki nem volt valami megértő, inkább leszidott, hogy miért csak most jelentkezek náluk és ilyen esetben azonnal kórházba kell menni, hogy rám nézzen egy ügyeletes orvos. Nem nyugodtam meg, és el is határoztam, hogy bemegyek.
Kicsit elbizonytalanodva az épületben kavarogtam, mert nem tudtam hova menjek, inkább fordultam volna ki, hogy ez hülyeség, nincs erre szükség. Az asszisztensnővel nem futottam össze és hát lévén új nekem még ez a kórház, nem is igazán tudtam kit és hol keressek. Aztán végül a nőgyógyászatra vetődtem, ahol pont egy nővér és orvos volt a pultnál. Gyorsan a szülőszobára vezényeltek és a doki jött is utánam hamarosan, kapva az alkalmon, hogy itt egy vizsgálható kliens. Rám kötöttek egy ctg-t, amin vagy 20 percig hallgathattam az ütemes szivverést, de szerencsére fájást nem produkáltam. Aztán a lelkes fiatal, ám kevéssé szimpi doki elvitt uh-ra meg vizsgálatara. Most már kijelenthetem, hogy a János kórházban nem divat a kismamákat felmászatni a kengyeles vizsgálószékbe, inkább szeretnek fekve vizsgálódni. Nem tudom melyik a jobb, de ez most kifejezetten fájdalmas volt. Nem tudom miért volt szükség rá - mármint a fájdalomra, mert pár hete átestem már méhszájvizsgálaton PB-nél és az teljesen fájdalommentes volt. Olyan érzésem volt, mintha rásegítene arra, hogy most itt valami baj történjen. Ezekután még ez az ifjonc Kovács dr még összenyomta a bébit is az UH vizsgálófejjel, hosszasan méregette a fejét és egyéb részét majd megállapította, hogy minden rendben van, megfelel egy 30 hetes magzatnak. Mentségére legyen mondva, hogy nem tudtam neki kapásból válaszolni arra a kérdésre, hogy hány hetes terhes vagyok. De nem is iparkodott kideríteni utána. Azzal engedett el, hogy jöjjek ha ismét panaszom van, és ő ha szeretném akár most is felvesz az osztályra. Hát rögtön mondtam, hogy semmi szükség erre ha mindent rendben talált (ez mekkora hülyeség, semmi bajom ezek meg be akarnak fektetni, hogy még tovább nézegessék hogy semmi bajom???) Az egész orvos-idegen beteg szitunak nem volt jó hangulata. Nem bírom az orvosok ilyen jellegű felsőbbrendűségét, amit már a második János kórházi díszpintynél is tapasztalok: egy húscafat vagy amit érdeklődés nélkül tili-toliznak. És azt hiszem még örülhetek, hogy PB betege vagyok, mert az volt az érzésem, hogy nagy tiszteletnek örvend és még a betegek között is jó hire van. A mellettem lévő ctg-n időző kismama rögtön rákérdezett, hogy tényleg a PB a dokim és tényleg olyan jófej?
A hideg zuhany otthon jött: rég nem látott vérfoltok jelentek meg a bugyimon. Hát ezért fájt az a vizsgálat. De most akkor hogyan tovább? Hívjam fel PB-t, hogy ez történt?
Hétfőn aztán mégis úgy gondoltam, hogy felhivom a dokit. Aztán amikor tárcsázni kellett volna, inkább az asszisztensnőt hívtam, aki nem volt valami megértő, inkább leszidott, hogy miért csak most jelentkezek náluk és ilyen esetben azonnal kórházba kell menni, hogy rám nézzen egy ügyeletes orvos. Nem nyugodtam meg, és el is határoztam, hogy bemegyek.
Kicsit elbizonytalanodva az épületben kavarogtam, mert nem tudtam hova menjek, inkább fordultam volna ki, hogy ez hülyeség, nincs erre szükség. Az asszisztensnővel nem futottam össze és hát lévén új nekem még ez a kórház, nem is igazán tudtam kit és hol keressek. Aztán végül a nőgyógyászatra vetődtem, ahol pont egy nővér és orvos volt a pultnál. Gyorsan a szülőszobára vezényeltek és a doki jött is utánam hamarosan, kapva az alkalmon, hogy itt egy vizsgálható kliens. Rám kötöttek egy ctg-t, amin vagy 20 percig hallgathattam az ütemes szivverést, de szerencsére fájást nem produkáltam. Aztán a lelkes fiatal, ám kevéssé szimpi doki elvitt uh-ra meg vizsgálatara. Most már kijelenthetem, hogy a János kórházban nem divat a kismamákat felmászatni a kengyeles vizsgálószékbe, inkább szeretnek fekve vizsgálódni. Nem tudom melyik a jobb, de ez most kifejezetten fájdalmas volt. Nem tudom miért volt szükség rá - mármint a fájdalomra, mert pár hete átestem már méhszájvizsgálaton PB-nél és az teljesen fájdalommentes volt. Olyan érzésem volt, mintha rásegítene arra, hogy most itt valami baj történjen. Ezekután még ez az ifjonc Kovács dr még összenyomta a bébit is az UH vizsgálófejjel, hosszasan méregette a fejét és egyéb részét majd megállapította, hogy minden rendben van, megfelel egy 30 hetes magzatnak. Mentségére legyen mondva, hogy nem tudtam neki kapásból válaszolni arra a kérdésre, hogy hány hetes terhes vagyok. De nem is iparkodott kideríteni utána. Azzal engedett el, hogy jöjjek ha ismét panaszom van, és ő ha szeretném akár most is felvesz az osztályra. Hát rögtön mondtam, hogy semmi szükség erre ha mindent rendben talált (ez mekkora hülyeség, semmi bajom ezek meg be akarnak fektetni, hogy még tovább nézegessék hogy semmi bajom???) Az egész orvos-idegen beteg szitunak nem volt jó hangulata. Nem bírom az orvosok ilyen jellegű felsőbbrendűségét, amit már a második János kórházi díszpintynél is tapasztalok: egy húscafat vagy amit érdeklődés nélkül tili-toliznak. És azt hiszem még örülhetek, hogy PB betege vagyok, mert az volt az érzésem, hogy nagy tiszteletnek örvend és még a betegek között is jó hire van. A mellettem lévő ctg-n időző kismama rögtön rákérdezett, hogy tényleg a PB a dokim és tényleg olyan jófej?
A hideg zuhany otthon jött: rég nem látott vérfoltok jelentek meg a bugyimon. Hát ezért fájt az a vizsgálat. De most akkor hogyan tovább? Hívjam fel PB-t, hogy ez történt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése