kipottyan?

38. hét

Pár napja azt érzem, hogy valamelyik sarkon elhagyom a bébit. Annyira nyom, annyira feszít odabent, odalent, hogy szinte nem bírom elég erőssen összeszorítani a lábaimat és váratlanul kicsusszan a nagyfejű baba anélkül hogy észrevenném Görcseim, fájásaim, haskeményedéseim nincsenek, vagy alig, de szinte érzem, ahogy a fejével feszíti szét majdani útját és ki akar jönni. Mindeközben persze próbálom lebeszélni magamat arról, hogy ezt ténylegesen el kell képzelni és győzködöm a racionális énemet, hogy amit érzek az nem is úgy van, hiszen először jön a nyákdugó, majd a magzatvíz, a fájások, közben valahol a kórház és végül az újszülött. Persze mindez azért van, mert nem bírok szabadulni a korábbi szülésélménytől. Valahogy azt hiszem, hogy nekem már csak ilyen könyvbeillő, szabályos szülésindulásaim lehetnek és ha egyszer így volt, akkor most is ez lesz a forgatókönyv. De picit most azt érzem mégsem.
Holnap délután ctg-re megyek. Úgy határoztam bedobom a táskámat is a kocsiba, nehogy ott tartsanak és teljes felkészületlenségbe cseppenjek. Meg talán babonából is, ha ott a motyó, úgysem fog kelleni. Mert ugye még nincs itt az idő, még nem készültünk fel. Bár a hétvégén sokat haladtunk, a kiságy, a járóka és a szoptatós fotel felsorakoztak, viszont lecsúsztunk a fürdetőállványról, így félő hogy csap alatt fogjuk fürdetni a kis békát.